"A magyar népdal - olvassuk Kodály Zoltánnál - az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős; a magyarság történelme során kialakult és az évszázados - évezredes - használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket". A népzene olyan dallamokból tevődik össze, amelyeket sokan és sokáig énekeltek. Az, hogy a magyar népzene ma is eleven valóság annak köszönhető, hogy annyira más, mint Európa minden indoeurópai népének a zenéje, ezért az nem tudta megváltoztatni., hiszen a nyelvvel, a táncművészettel, a hiedelemvilággal, a mesevilággal és a viselkedési formáinkkal bennünk élt, hozzánk kötődött és ma is magyarságunk szerves részét alkotja. Népzenénk mindig szorosan kötődött népünk életéhez; annak feltárása nélkül nem kaphatunk teljes képet őseinkről.

Attila lakomáján - erről Priszkosz rhétor tudósít - két énekes jött a terembe, hogy a nagyfejedelem előtt erényeit és győzelmeit maguk szerezte énekekben adják tudtul a világnak. Priszkosz megemlékezett a "fátyol alatt vonuló szkíta dalokat éneklő lányokról". A Kárpát-medence felé közeledő avarokról jegyezte fel a görög Theophylaktosz, hogy "vallásos énekekkel magasztalják az áldott anyaföldet"; ugyanő három csoportba osztotta az avarok muzsikáját: hősi énekekre (hümnoi), csatadalokra (paiones) és népi táncmuzsikára (aszmata). Leírása szerint dalaikat részben magányos énekesek - afféle pusztai rapszodoszok -, részben többen énekelték esténként a tábortűznél. Éneküket húros hangszerrel kísérték. A Nesztor-féle Krónika a 885-ös Kijevi hadjárattal kapcsolatban is említést tesz a magyarok énekeiről. Az ősmagyaroknál a regősök a harci cselekmények előtt hosszan és részletesen adták elő őseik harci erényeit és tetteit, hogy a harcosokat bátorítsák. Anonymus Gesta Hungarorumában olvassuk, hogy "a tekerőlantok, az édes szavú kobzok és sípok valamennyien megszólaltak és az énekesek is éneküket mind előadták". A Szent István idején hazánkba érkezett hittérítők tűzzel-vassal irtották az ősi a nem európai "lázadó dallamokat", még a halottas énekeket és a siratókat is. Ennek ellenére az Árpád-házi magyar királyok mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy magyar zenészeik legyenek. Amig az európai udvarokban fellépő zenészeket igriceknek, joculátoroknak és spielmannoknak nevezték, a mi énekeseinket és zenészeinket síposoknak, kürtösöknek és gajdosoknak emlegetik. 1371 és 1400 között 271 hivatásos zenész és énekmondó működött az országban. 1458-ban Bartolomeo Maraschi pápai legátus jelentést küldött a pápának a magyar énekes kultúráról: "A királynak olyan énekkara van, hogy annál különbet nem láttam… Megszégyenülve kellett belátnom, hogy felülmúlnak minket". Mátyás király figyelmet szentelt arra, hogy udvarában "honi zenék is elhangozzanak". Az ősök és a hősök emlékét századokon át mondák, mesék és énekek segítségével tartotta fenn az emlékezés. A török idők után kialakult a históriás ének, a magyarság igazi zenéje azonban ott lappangott a nép ajkán.

A XVIII. század közepéig senki nem foglalkozott a magyar népzene gyűjtésével, hiszen ami mindennapos, "természetes" volt, azzal nem foglalkoztak. A népzene a Monarchia számára a magyar nemzettudat megerősödését, az önkényuralommal való szembehelyezkedést és a nemzeti öntudat ébredését jelentette, így tudatosan nem foglalkoztak ezzel, annál is inkább, mivel zenei hagyományunk nem támasztotta alá a magyarság finnugor származásának teóriáját. Révai Miklós ugyan 1782-ben a pozsonyi Magyar Hírmondóban népdal-gyűjtési felhívást tett közzé, de ez süket fülekre talált - rossz korban keletkezett és túl korainak bizonyult. Virágh Benedek 1802-ben Kazinczyt kéri, hogy "egy-két strophát küldj nekem olyan parasztdalokból, melyet a csintalan szemérmetességű lyánkák, mikor fonnak dúdolnak", majd Pálóczi Horváth Ádám 1814-1815-ben közreadja "a nép száján forgó régi énekeket", munkája vegyesen tartalmazott nép- és műdalokat. Csokonai Vitéz Mihály már 450 oldalnyi magyar népdalt gyűjtött össze - gyűjteménye örökre elveszett. E gyűjtemények a dallammal nem igen törődtek, elsősorban a szövegeket jegyezték le. Kultsár István 1817-ben a Hasznos Mulatságok-ban újra szóvá teszi a "nemzeti dallok" gyűjtésének szükségességét; felhívása nyomán egyre több népéleti szokás és tájnyelvű írás, vers, itt-ott ének jelenik meg. Ekkor írják le először a "nép-dal" elnevezést, de a népzenetudomány - amennyiben erről egyáltalán beszélni lehet ekkor még az irodalomtudományhoz és a néprajztudományhoz kapcsolódott. Az első énekeskönyv, amely népdalokat is tartalmazott 1843-ban jelent meg Kecskeméti Csapó Dániel, majd 1846-ban Erdélyi János gyűjtésében.

A XIX. század közepén jelentős szerepet játszott Liszt Ferenc a magyar népzene elterjesztésében, ő ugyanis gyakran a cigányok között gyűjtött dallamokat, de mivel a cigányságnak saját népzenéje nincs, többnyire a helyi népzenéket játsszák eltorzítva; Liszt Ferenc volt olyan zseniális, hogy a Magyar Rapszódiákban és pl. a Magyar Fantáziában "visszamagyarosította" az eltorzított magyar népzenét. A cigányzene és a magyar népzene kapcsolatáról Bartók Béla 1923-ban a következőket írta: "A falusi cigány többnyire paraszti műsort játszik, népzenét népies stílusban". A cigányzenészek Magyarországon asszimilálódtak a magyar zenei hagyományokhoz és sajátjuknak érzik ezt a zenét; a cigányzenészek, mint szakmájuk nagy múltú képviselői a magyar népzene őrzésében és gyarapításában is elöljártak. Nem "hoztak", nem volt döntő beleszólásuk abba, hogy milyen legyen a magyar népzenei hagyomány, de legjobbjaik alkotó módon vettek részt a kivitelezésben. Az egyetlen zenei elem a bővített szekundos (leginkább fríg) hangsor, amit nekik szokás tulajdonítani, s aminek valóban leginkább ők voltak az ide-odaszállítói, nem eredendően cigány örökség; hozzánk - meglehet a cigányzenészek közvetítésével - feltehetően a török szórakoztató (kisvárosi) zenéből származik (Csajághy György). Liszt jól ismerte a magyar népzenét is, 1838-ban írta: "Szándékom, hogy nekivágok Magyarország legpusztább vidékeinek, egyedül, gyalogszerrel, útizsákkal hátamon". Sajnos e szándékát nem tudta soha megvalósítani.

Kölcsey Ferenc életének egy szakaszában a magyar népdalt akarta "megnemesíteni"; ekkor írta a következőket: "Nem nyilván van-e, hogy a való nemzeti költésnek csak nemzet kebelében lehet s kell szárnyra kelnie? Az idegen tűznél gyújtott fény a nemzetnek csak homály körül sugárzik". Az első nagyobb "Nép- és műdal-gyűjteményt" Bartalus István jelentette meg 7 kötetben 1873-1896 között. A székely táncokról és táncdallamokról a századfordulón maradandó munkát írt Seprődi János és Fabók Bertalan. A népdalok pontos és modern fonográffal történő rögzítését és lejegyzését Vikár Béla kezdte meg 1896-ban. A XX. században Szabolcsi Bence már egyértelműen hirdeti, hogy "nem lehet véletlen, hogy ötfokú hangrendszerünk és a vele kapcsolatos szerkezeti elv végigvonul a török-mongol zenekultúra egész családján és Kína belsejéig nyomon követhető… Ázsia ugyanúgy siratja el halottait, mint a somogyi és gyergyói szegénylegény. Itt nem lehet szó véletlen egyezésről, sem közös külső hatásról, hanem csak közös, azonos emlékekről, melyek az utolsó másfélezer év folyamán alig változtak, alig homályosultak el. Ezek a másfélezer éve egymástól eltévedt dallamok nem különböznek egymástól jobban, mint valamely népdal változata. A magyarság egy ősrégi ázsiai műveltség nyugatra vetett határtagja". Sárosi Bálint is fennen hirdeti: "Csak a népies hangszeren előadott, paraszténekektől származó zene érdekel bennünket. Kallós Zoltán a csángóföldi magyarság csodálatos zenevilágát menti meg az utókornak.

A magyar népzene gyűjtésével egyidőben a finnek is kezdik népdalaikat gyűjteni. Ilmari Krohn 1893-1933 között adja ki a finn népdalok gyűjteményét, amelyben megállapítja, hogy "a magyar és finn népzene közt párhuzam nem vonható, mert a finn zene diatonikus, s régi dallamaik közt is csak pentachordot találni". Yrjö Wichmann finn néprajzkutató és felesége 1906-ban hegyi cseremisz dalokat gyűjt, Robert Lach osztrák kutató a cseremisz, a mordvin, a csuvas és a tatár dallamokat dolgozza fel, V.M. Vasziljev pedig 311 cseremisz népdalt ad ki. Ez volt az a kor, amikor kutatóinkra ráerőltették a finnugrizmus tanát, így népzene-kutatóink is e népeknél keresgélték a magyar zene eredetét - eredmény nélkül. Zenekutatóink ebben a korban vergődtek a megélhetésük miatt rájuk erőltetett "kötelező ideológia" és a megismert valóság között, ezért többnyire nem foglaltak állást a magyar népzene eredete mellett.

Bartók Béla és Kodály Zoltán a magyar népdalokról

Az ideológia szabta korlátokat csak igazán nagyvonalú és nagy tudású elmék tudták - merték - áthágni. Ilyen volt a XX. század két nagy magyar zenei óriása: Bartók Béla és Kodály Zoltán.

Bartók Bélának A magyar népdal című műve 1924-ben jelent meg 320 ősi magyar dallammal. "Mit adott a magyar szomszédainak és mit kapott tőlük - teszi fel a kérdést" Bartók Béla, majd így folytatja: Szomszédaink lényegesen nem befolyásolták sem a régi, sem a mai magyar dallamvilág kialakulását, sőt valamennyien többé vagy kevésbé hatása alá kerültek. Így esett, hogy régi, a keleti örökséghez tartozó dallamaink feltünedeznek a tót, a horvát és a román gyűjteményekben. Különös ellenállást mutat a magyar zenei néphagyomány a német dallamokkal szemben. Ennek oka kétségtelenül a hangsúly és a ritmusrendszer nagy különbözősége. "Ránk nézve a zenei néphagyomány sokkal többet jelent, mint a nyugati kultúrnépek közül azoknak, amelyek már századokkal ezelőtt magasrendű műzenét teremtettek. Nálunk a népzene felszívódott a műzenébe, ez a nemzeti hagyomány szerves folytatása… A hagyomány formái változhatnak, de lényege ugyanaz marad, amíg él a nép, amelynek lelkét kifejezi. S eljön az idő, amikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek". Bartók Béla 1936-os törökországi gyűjtőútja alkalmával Adnan Saygun török népzenekutatóval a kelet-törökországi yürük népcsoportnál 90-nél több népdalt gyűjtött. E gyűjtemény anyagát Magyarországon 1976-ban adták ki. Az előszóban ezeket olvassuk: "A rendelkezésemre álló anyag elegendő bizonyítékot enged meg a legközelebbi rokonságra, vagy ahogy mondanám, mindkét anyag azonosságára. Ez az azonosság megdönthetetlen bizonyítéka ezen dallamok korának, mely utat mutat a Kr.utáni VI-VII. századokba. Ebben az időben az anatóliai yürükök ősei valahol Európa és Ázsia határán, más török törzsek szomszédságában, a magyarok ősei pedig a Kaszpi- és a Fekete-tenger között éltek". A yürükök között járva Bartók így emlékezik meg: "Alig hittem a fülemnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna".

"Már a megkésett és félbemaradt gyűjtések eredménye is világosan mutatja, - olvassuk Kodály Zoltánnál, - hogy mélyebben éltünk még a népdalkultúrában, a magyar lélek ősi rétegéből még a XX. században is több az eleven valóság, mint valaha gondoltuk… Kunyhókba szorul a magyar lélek ősrétegének minden maradványa… A parasztzene formailag a legtökéletesebb és legváltozatosabb. Kifejezőereje bámulatosan nagy, amellett teljesen mentes minden érzelgősségtől, minden fölösleges cikornyától; néha a primitívségig egyszerű, de sohasem együgyű. El sem képzelhetünk alkalmasabb kiindulópontot egy zenei reneszánszhoz; nem is lehet nagyszerűbb tanítómestere egy zeneszerzőnek, mint a parasztzenének ez a fajtája… Az őstörténet megvilágította a magyarság kialakulásának útját. Végigmehetünk ezen az úton: sem a magyarságnak, sem semmiféle népnek, amellyel a magyarság az V-XV. században érintkezett, nem maradt fenn egyetlen hangnyi egykorú írott zenei emléke. A magyar zene kialakulásának útja sem lehetett más, mint a nyelvé, a népé. Amerre járt, amint nőtt a nép, zenéje velejárt, ami hatott a nyelvre, hatott a zenéjére is… Egyedül finn a nép rendelkezik gazdag zenei gyűjteményekkel zenéje azonban annyira távol áll a magyartól, hogy eddig lényeges egyezéseket kimutatni nem sikerült… A magyar népzene minden jelenségét, aminek sem az európai, sem a körülálló népek zenéjével kapcsolata nincs, keleti eredetűnek kell tartanunk… letörölhette az idő a magyarság arcáról a keleti vonásokat, lelke mélyén, ahol a zene forrása fakad, ott él még egy darab őskelet… A magyarság ma legszélső idehajló ága a nagy ázsiai zenekultúra évezredes fájának, mely Kínától Közép-Ázsián át a Fekete-tengerig lakó különböző népek lelkében gyökerezik" (Kodály Zoltán).

A két nagy magyar zenei óriásról szokták mondani, hogy Bartók Béla az ázsiai magyarság örökét őrzi, Kodály Zoltán pedig az európaivá lett magyarság arcát ábrázolja.

A kínai, az ujgur és a jugar zenéről

Kína egyik legősibb művészetének tartják a zenét, melynek időtlen idők óta szigorúan szabályozott és tudományosan megalapozott rendszere volt. A zeneművészet Kínában régtől fogva szoros kapcsolatban volt a filozófiai tanításokkal és a vallásos képzetekkel. Az ókori kínai filozófia szerint a zene a Mennyek ajándéka, alapelvei a világmindenség törvényeiből adódnak és rendkívüli erővel képes hatni az emberekre. A kínai tudósok már ezer évvel időszámításunkat megelőzően ismerték a kvintkört; a feljegyzések azt mutatják, hogy több ezer esztendőn keresztül a kínai népi, udvari és egyházi zene alapvető hangsora ötfokú volt és ma is az. A pentatónia a kínai zene legjellegzetesebb tulajdonsága. A 12 kromatikus félhangból álló "lü-rendszer" ugyan minden kínai zeneszerszám hangskáláját meghatározza, de a népi hagyomány, a népzene a pentatónia kialakulásához vezetett. A kromatikus hangsor nem minden hangja egyenértékű; az egyes hangok kiválasztódása vezetett a pentaton rendszer kialakulásához. A kínai nyelvben a zene és a beszéd szoros kapcsolatot mutat. A szótag intonálása a kínai nyelvben a beszédnek elválaszthatatlan része, melynek értelemmeghatározó jelentősége van és megköveteli a megfelelő írásbeli jelölést is, szemben az európai nyelvekkel, ahol az intonációnak csupán emocionális jelentősége van. A kínai zene alapjának tekinthető pentaton hangsoron kívül néhány népdalban a hétfokú skála is megjelenik. A kínai, de a török dalok döntő hányada egyszólamú. A kínai muzsika heterofon, melyre jellemzőek a kvart és kvint párhuzamok. E párhuzamokat az ujgur zenében is fellelhetjük, mert ez az a többszólamúság, amelyet a pentaton még "elbír". A kínai zenének a türk-jugar hasonlóság mellett megvan a párhuzama a magyar ereszkedő kvintváltó dallamokkal. A régebben finnugor nézeteket valló Vikár László 1955-ös kínai útja után a következőket írta: "A kínaiaknál sok olyan dallamot találtunk, amelynek a magyar dallamokkal való rokonsága kétségtelen". Szabolcsi Bence, aki a tudomány tisztaságáért emelt szót az Akadémia finnugristáikkal szemben 1954-ben számos kínai gyűjteményt végigtanulmányozva így fogalmaz: "A régi magyarság vagy valamelyik összetevője hozhatta magával a mi énekkultúránkat Belső-Ázsiából. A stílus kohóját ott kereshetjük valahol a Szaján vidékén és az ordoszi sztyeppék és a Kínai Nagy Fal vonulata között… a magyarság döntő népeleme belső-ázsiai jellegű". Vavrinecz Béla szerint "Kodály halálával e szépen haladó zenekutatás megtorpant. A mai kutatók megelégednek a hamis finnugor rokonság emlegetésével".

Az ujgurok énekeiről már Stein Aurél a XX. század elején is megemlékezett írván, hogy "dalaik számomra igen dallamosnak hangzottak, és gyakran emlékeztettek azokra a dallamokra, amelyeket régen hallottam a magyarországi országutakon és folyókon". Du Yaxiong kínai zenekutató a ma Kína területéhez tartozó ujgur- és jugarok lakta területen végezte zenei kutatásait 1982-ben, melyeket a következőkben összegezte: "A yugurok és magyarok népdalai között sok a közös vonása. Nemcsak pentaton, hanem ereszkedő dallamú, hangsúlytalanul végződő, kvintváltós mindkettő. Azonosak a visszatérő dallamok zenei komponálásai is. A jugarok őrzik régi dallamaikat; ezek összecsengenek a Bartók és Kodály által gyűjtött ősi magyar zenével… a hunutód jugarok dallamvilága és a magyar zene ősrétege közös tőről fakad… a hun népdalok a magyar népdalok fontos forrásainak egyikét képezik". A Magyarországon Zeneakadémiát végző és magyar népzene-stúdiumot Kodály Zoltánnál hallgatott kínai Zhang Rei a Kína területén élő török nyelvű nemzetiségek között dolgozott és a kínai Zenetudomány 1985/2-es számában a következőket írta: "Amennyiben a jogur népdalokat összevetjük a magyar népdalokkal, hasonlóságokat fedezünk fel hangnemben, szerkezetben és ritmusban. Az ottani és a velük összehasonlított magyar népdalok egy és ugyanazon dallamúak; olyan egyformák, hogy alig fedezhetünk fel különbséget köztük, még akkor sem, ha az egyes dallamszerkezetet felcserélnénk… Végtelen zenei értékek rejlenek még az elszórt jugar tanyavilágban és a hegyi legelőkön, de aligha lesz ember, akinek lesz ereje oda kijutni dacolva a természeti és emberi körülmények, a munkát nem egyszer lehetetlenné tevő fordulataival". Az ő útmutatásai nyomán indult ki a jugarok lakta Katanszuba Kiszely István és Cey-Bert Gyula, akik több ízben a '80-as években jelentős zenei anyagot gyűjtöttek, majd Kodály Sarolta és Kovács Imre költségén Magyarországra hozták az utolsó jugar énekesnőt, Yinxindzsíszt, akinek énekeit az MTA Zenetudományi Intézetben rögzítették. Az általa énekelt 73 jugar népdal, majd a 32 ballada szinte az egész magyar népzenevilágot "lefedi". Az anyagot tudományosan Csajághy György dolgozta fel. Az "ordoszi mongolok" zenéjét Lü Hongjiu összegezte, írván, hogy az ordoszi népzene sajátos hun gyökerekkel rendelkezik. A mongolok pentaton zenéje "törökös irányba" mutat, dallamaik ereszkedő dallamvonalúak és gyakran parlando ritmusúak.

A jugar és a magyar népdalok "ősrétege" között Csajághy György a következő egyezéseket mutatta ki: - a (szekond-, kvart- és kvint-) pentaton dallamok körén belül a dallamtípusok azonos ("ótörök") csoportba tartoznak; - a jugar és magyar dallamok többsége moll jellegű; - hasonló az ereszkedő-kvintváltó dallamszerkezet; - időnként meglepőek a hasonló díszítések; - mindkét dallamvilágban meghatározó a páros (2/4, 4/4) ütem; - mindkét népzenére jellemző az éles és a nyújtott ritmus, gyakori ezeknek a torlódása. A magyar népzenéből jól ismert szinkópa a jugaroknál is gyakori; - a dallamvégződés mindkét dallamvilágban hangsúlytalan, a főhangsúly az ütem első hangjára esik; - összefüggés állhat fenn a jugar népdalok 7-8 szótagszáma és a magyar "kétütemű ősi nyolcas" verselési módozat között; - hasonlóak a lakodalmas és más népdalokhoz kötött szokások, tréfás rigmusok, csúfolódó szövegek; - a dallami hasonlóság még a nem értő hallgató számára is megdöbbentő. Ezt a zeneelméleti elemzések is alátámasztják.

Milyen a magyar népzene?

Mielőtt a magyar népzene sajátosságaira térnénk tisztázni kell a tényt, hogy a finn népzenét meghatározó hétfokúság a svéd valamint más germán, szláv stb. európai zenékhez áll közel. Ez a jelenség nem magyarázható azzal, hogy "sok külső hatás érte" a finnugor zenét, hiszen a magyarságot ennél lényegesen több hatás érte, mégis tisztán meg tudta őrizni ősi zenevilágát. "Kimondottan finnugor zene nincs - olvassuk Vikár Lászlónál - de minden finnugor nyelvű népnek van saját zenei hagyománya". A finn népzene régi dallamvilágára jellemzőek a szűk hangterjedelmű énekek, amelyek Európában és a világon máshol is előfordulnak. Ezzel szemben a magyar - türk - zenének van ősrétege, - a pentatónia, az archaikus diatonika modális dallamvilága stb. - amely különböző változatban a mai napig megmaradt.

- A magyar népdalok főbb stílusai (Csajághy György nyomán)

I. A régi stílusú népdalok a magyar zene ősrétegébe tartoznak. Az "régi stílusú" ősréteg meghatározó részét az ötfokú, pentaton hangsorra épülő népdalok képezik. A magyar népdalokra jellemző tiszta ötfokú dallamok túlnyomórészt moll jellegűek, nem tartalmaznak kis szekund "félhang" lépéseket. Az ebbe a körbe tartozó magyar népdalok jelentős hányada kvintváltó, azaz a népdal második fele öt hanggal lejjebb ismétlődik. A dallam tehát egyben felülről lefelé "ereszkedő" kvintváltó. Ez a kvintváltás is kétféle lehet: ha a dallam hangról-hangra megismétlődik öt hanggal lejjebb, akkor reális kvintváltás fordul elő; ekkor a népdal két rendszerű. Ha a dallam a kvintváltás során nem követi tökéletesen az eredeti melódiát, ez esetben a kvintváltás tonális, és a dallam egy rendszerű. E dallamok többségére a parlando rubato előadásmód a jellemző. A magyar "kétütemű ősi nyolcas" verselési mód a türk népek dalainak szótagszámához nemcsak, hogy közel áll, de azokkal megegyezik. A jugarok négysoros dallamai is 7-8 szótagúak. A régi stílusú népdalok nemcsak kvinváltóak lehetnek, hanem vannak köztük ereszkedő, vagy éppen emelkedő mozgást mutató dallam is. Az ilyen ereszkedő dallamok közt előfordul egy-két ütem- vagy dallamtöredék, melyben a kvintváltás nyomai felfedezhetők. E dallamok - az európai vagy más dallamvilág hatására - gyakran tartalmaznak e hangsortól eltérő, általában hangsúlytalan idegen színező (pien) hangokat.

Az ereszkedő régi stílushoz a szűk hangterjedelmű dalok világa is hozzátartozik; ezek között a pentachord és a hexachord hangsorúak a gyakoribbak. Ilyenek a (kis- és nagy) siratók és a regösénekek. A sirató tökéletes recitatív, nincs lépéssel mérhető ritmusa, a nyugvópontok közti részek nem egyenlők, a dallamfrázisok ismétlése szabálytalan, ütemekbe nem osztható. Ősi siratóink szólisztikus recitativók voltak; igazán siratni ma is csak egyedül lehet. Ezt a műfajt a félhivatásos siratók vitték tovább, a műfajban a lényeg a szövegen van, a zene csak afféle hordozóanyagot kínál. Az ősi magyar siratók 2-3000 évesek, olyan archaikus formák, melyet a magyarság ázsiai őshazájából hozott.

II. Az új típusú népdalok túlnyomórészt a hétfokú dúr és moll hangsorokra épülnek, de a moll dallam előfordulása a meghatározó. Néha ez pentatonnal keveredik, illetve abból alakult ki. Ha lehántjuk a pien-hangokat, vagy a felső-alsó váltóhangokat, megkapjuk a valamikori pentaton dallamszerkezetet. A régi- és az új stílusú magyar népdalok egymásnak szerves folytatásai. Az új stílus zömében is megtalálható a kvintváltás, de ez sokszor alulról fölfelé következik be ("kupolás kvintszerkezet"). Az új stílusú népdalok szótagszáma a legkülönbözőbb megosztást mutatja.

- A magyar népdal stílusjegyei.

1. Egyszólamúság. (unisono) éneklés, amely minden ázsiai népre jellemző.

2. Pszalmodizáló ("zsoltározó" vagy "beszédszerű") recitálás a belső-ázsiai népekre jellemző és egyaránt előfordul a régebbi és az újabb dallamoknál, a pentaton- és a nem pentaton keverékdallamokban, a siratókban és más népdalokban is.

3.Jellegzetes ritmusképletek, mint az éles ritmus, amely a török - és a magyar - nyelv sajátosságából adódik. Ilyen pl. a hosszabb kezdőhang. A nyújtott ritmus az éles ritmus fordítottja; jellemző a török népek zenéjére. A szinkópa olyan három tagú török - és magyar - szavaknak dallami kivetődése, ahol az első és a harmadik szótag rövid, de a második hosszú ("kanális", "búbánat", "diófa" stb.). A török és magyar zenevilágban ezek a nyelvi eredetű ritmusok e népek közötti kapcsolatot tükrözi.

4. Néhány általános keleti stílusjegy: a tempó és előadásmódban a rubato (szabadon) és a parlando (elbeszélve). Az elbeszélve előadott magyar népdalok az ősi belső-ázsiai előadásmódnak a továbbélését tükrözik. A keleti dallamokra jellemző a díszítő hangok alkalmazása, amely lehet előke vagy paránytrilla. A glissando (csúszkálás) a kis szekund hangköznél kisebb távolságokon alapuló folyamatos mozgás, amely bizonyos távolságra levő zenei hangok között jön létre és különleges hangzást eredményez. Ez ázsiai szokás; Európában inkább a kromatikus futamokat használják.

5. Szűk hangterjedelmű dallamvilág a magyar népzene ősi rétegét képezi, e dallamok hangkészlete 2-6 hang. Ez lehet: bichord, amely két nagy szekund terjedelmű dallam; ha e két hang nem szomszédos egymással, azt bitonnak nevezzük. A Trichord dallam hangjai általában nagy szekund távolságra állnak egymástól; ha nem egymás utáni hangokon történik az ének, ezt tritonnak nevezzük. A tetrachord hangsor olyan négy egymás utáni hangból áll, melyek szekundlépésekkel követik egymást; ha e hangok nemcsak szekond távolságra vannak, azt tetratonnak nevezzük. A pentachord hangsor szekundlépésekkel építkezik és öt egymást követő hangból áll; az ilyen hangsor kozmopolita, nem jellemzi a magyar népdalkincset. A hexachord az ősi magyar szokásdallamok hangsora. Ez olyan hat tagból álló hangsor, amelyben a hangok szekundlépésekkel követik egymást. A magyar gyermekdalok mellett ősi regősénekeink is ebbe a kategóriába tartoznak. A magyar regősénekek ősiségét a dallamokhoz tartozó szövegek is mutatják; ezek lehetnek "bőségvarázsló-", "igéző-", "legényt-leányt összeregélő-" mondókák. E regősénekekben feltűnik a csodaszarvas, "mintha a régi pogányság levegője áradna belőle, s mégis tele van keresztény elemekkel" - írja Kerényi György.

6. A már említett pentatonia, mint zenei kifejezés, illetve szóösszetétel ötfokúságot jelent; a különböző szűk hangterjedelmű hangsorok, illetve a kevés hangkészletű dallamelemek továbbfejlődéséből jött létre. Az általánosan ismert (anhemiton) pentaton hangsor nélkülözi a félhang (kis szekund) lépéseket. A pentatónia létrejöttének területén a különböző módon kifejlődött dallamvilág egy-egy hangsor típusára épülő melódiái alkalmazkodtak a különböző népek lelkivilágához, vérmérsékletéhez, beszédritmusához, s az ebből fakadó dallamalkotó készség olyan megjelenési formákat őrzött meg, melyek egy-egy népre vagy kultúrára jellemző dallamvilágot tükröznek. Az igazi" pentatónia hazája Belső-Ázsia, kialakulásának ideje: Kr.e. 2700. A kínai hagyomány szerint ilyenre hangolták a "sárga uralkodó harangjait". A magyar népzene ősrétegének meghatározó részét alkotó pentaton dallamok eredete Belső-Ázsiáig követhető, s szervesen összefügg a magyarság őstörténetével, lelkivilágával és életfilozófiájával. "Az ötfokúság a magyar lélek ősi, ösztönös zenei kifejezésmódja. Ezért nem tudta eltörölni európai hatás, beolvadás, vérkeveredés, s az újabb, többé-kevésbé idegen hatásokat magába fogadó műdal befolyása" (Kodály Zoltán).

Az ősi kínai zenetudomány négyféle pentatont különböztet meg: a kínai- (han), a mongol-, a tibeti- és a türk (ótörök) pentatont. A magyarok zenevilága ez utóbbihoz tartozik. Ez az egész hangú (anhemiton) pentatónia további három típusra oszlik: a. "Terc"-pentatonra, ahol a hangsor fő hangjai terc távolságra helyezkednek el egymástól. A gyakrabban használt fő-hangokhoz társulnak azok a hangok, amely ötfokúvá egészítik ki a dallamot, illetve a hangsort; b. A "Szekund"-pentaton fő hangjai nagy szekund távolságra követik egymást (dó, re, mi), amelyet alul és felül a "szó" és a "lá" hangok egészítenek ki pentatonná. Az ilyen dallamok belső-ázsiai eredetűek. c. "Kvart- és kvint-" pentaton Ázsia füves pusztáin keletkezett; a magyar népzene számára igen fontos és leggyakoribb. Ez a "tiszta kvart" vagy "tiszta kvint" (la-re-mi, re-szó-lá, szó-dó-re). A skála fő hangjai kvart vagy kvint távolságra helyezkednek el.

A magyar népzene stílusai

I. Dunántúl. 1. Szlavónia huzamosan elszigetelt terület, mely a török hódítás idején sok zenei anyagot vett át a magyaroktól. Az új stílus szinte el sem jutott ide; 2. Dél-Dunántúl gazdag ének-hagyományú terület, itt él legerősebben a kvintváltó dallamstílus. A gazdasági cselédek zenevilágunk legősibb rétegeit őrizték meg; 3. Észak-Dunántúl polgárosult parasztsága az új stílust és a népies műdalt kedveli, de sok ősi dudanóta és regölési formát megőrzött; 4. Dunazug és Csallóköz területéről sok dudanóta és balladatöredék származik. Manapság leginkább az új stílusú népdalokat kedvelik.

II. Északi sáv. 1. Zobor-vidéknek a hegyek közé zárt falvak népei ősi magyar zenei hagyománnyal rendelkeznek; lakodalmasaik a lakodalom gazdag ritmusvilágához kapcsolódik; 2. Palóc vidék hagyományőrző terület, de délről, az Alföld felöli zenei hatásnak volt kitéve. Nagy dallambőség és sok megőrzött dudanóta jellemzi e területet.

III. Alföld. 1. Közép-alföld területén legelterjedtebb az új zenei énekstílus, de a pásztorok világából ősi dallamok is kerültek elő; 2. Felső-Tiszavidék Magyarország egyik legarchaikusabb zenéjét őrző területe. Különösen a tánccal kapcsolatos zenét őrizték meg.

IV. Erdély. 1. Kalotaszeg Erdély legpolgárosultabb, legkevésbé hagyományőrző vidéke; 2. Mezőség sajátossága a "Jaj-nóták" és az aszimmetrikus kíséretritmus. Az új stílusú dallamok itt "visszaarchaizálódtak". 3. Székelység körében az ősi balladák mellett sok tiszta ősi pentaton dallamot őriztek meg. Hosszú ideig Csík és Udvarhely képviselte a magyarság zenei hagyományának leggazdagabb és legrégiesebb fokát; 4. Bukovina lakosai ragaszkodnak legszívósabban ősi hagyományaikhoz. Énekeskönyveik sehol máshol nem található dallamokat őriztek meg.

V. Gyimes és Moldova. 1. Gyimes elszigeteltségében élő gyimesiek a legrégiesebb magyar népzene hordozói. Nagy számban őriznek négyfokú, sőt kétféle háromfokú dallamokat. Az egykori gazdag székely díszítésmód ma leginkább a gyímesiek és moldovaiak énekeiben él tovább; 2. Moldova Gyimessel együtt a ma elérhető legrégiesebb magyar népzenei hagyomány területe. Legjellemzőbb sajátossága az alacsony járású ötfokú dalok és a négyfokúak nagy száma valamint a gazdag díszítés. Az elszigeteltség következtében a közmagyar daloknak itt legnagyobb a változatossága és díszítése. Új stílusú dal még elvétve sem jelenik meg, viszont újabban egyre gyakoribb a román hatás.

A magyar népdalok formái

A magyar népdalok szövegeire a sokszínűség a jellemző. A magyar népdalvilág a világon a legváltozatosabb. A hagyomány számos változatban, sokféle szöveggel őriz egy-egy dallamot. Népdalaink a régi paraszti világ szokásait, hitvilágát, szerelmeit, örömeit és bánatát örökítik meg. Tematikailag a következő népdalokat különböztetjük meg:

- Ráolvasások és imák az egyéni élet befolyásolásának és a szómágiáknak az eszközei. A múlt és a jelen tiltott gyakorlata keveredik bennük az elismerttel. Ezek az énekek ősi praktikákból táplálkoznak, a magyar néphit és ősi népi vallásosságára világítanak rá. A szómágia egykor az élet minden területére kiterjedt és minden társadalmi réteg élt vele. Az agrármágiára utaló szövegek a különböző ünnepi szokások jókívánságaivá, köszöntő formuláivá vagy gyermekmondókáivá váltak.

- Ünnepi dalok, rítusénekek, köszöntők és rigmusok a naptári év jeles napjait, a szertartásokat éneklik meg. Ezekben a szövegekben sajátos egységeket alkotnak a kereszténység előtti mágikus magyar elképzelések. Az ünnepi énekek, jókívánságok jelentős része a termékenységvarázslás, amelyet összekapcsolnak a betegség- és bajelhárítással.

- Munkadalok létezéséről a Szent Gellért legenda tudósít. A legenda előadja, hogy Gellért püspök a királyhoz utaztában éjszakai szállásán egy malomkövet forgató asszony énekét hallotta. A munka ritmusával összecsengő dalt a "magyarok szimfóniájának" nevezte.

- Siratóénekek (siratók) a legősibb ősmagyar műfaj képviselői. A halállal, a gyásszal, a magáramaradottsággal szembenéző ember érzelmi megnyilvánulása. A siratás szokására utaló magyar történelmi adatok azt mutatják, hogy a tisztességes temetés és elsiratás minden rendű és rangú embernek kijár. "A halottsirató az őskorba nyúlik vissza. A siratás az asszonyok dolga. A sirató zenei műfaji jelentősége nálunk az, hogy ez az egyetlen példája a prózai recitáló éneknek és szinte egyedüli tere a rögtönzésnek" (Kodály Zoltán). A siratásra az emberi élet nagy fordulópontjain kerül sor: a lakodalomban a menyasszonyt siratják, a bevonuláskor az idegenbe szakadó katonafiát siratja az édesanya, haláleset alkalmával pedig az elhunytat kell elsiratni. Siratóénekeink sok ősi, belső-ázsiai elemet tartalmaznak. A siratóénekeken belül megkülönböztetjük az ősi, régi stílusú siratókat és recitáló siratóénekeket.

- Párosítók olyan leányt és legényt neveznek meg, akikről a falu tudja, vagy segíti, hogy szerelmi viszonyban állnak egymással. A párosítók szövegei sablonosak, ebbe egyszerűen belehelyezik az illető leány és legény nevét.

- Szerelmi dalok a magyar népdalok legnépesebb csoportja, amely a legrégiesebb, legszebb költői alkotások és dalok gyűjteménye. Előadásuk nem kötődik meghatározott alkalmakhoz. Virágos, madaras szerelmi jelképekkel él, természeti képei metaforikusak. Szerelmi népdalaink nagyobb része a bánatos, a be nem teljesült szerelemről, a kényszerű elválásról szól.

- Lakodalmi énekek, dalok és vőfélyrigmusok. Az esküvő, mint az emberi élet egyik fordulópontja, valóságos gyűjtőmedencéje a különböző eredetű, műfajú és témájú népdaloknak. A házasságkötés és az azt megelőző legény- és leánybúcsú, majd a lakodalmi mulatság alkalmával "terítékre került" egy-egy falu dalkincsének szinte teljes skálája: az archaikus termékenységvarázsló képeket őrző párosító daloktól a trágárnak tűnő mulatónótákon át a tréfás csúfolókig, a szertartásos búcsúdalokig és a menyasszonysiratókig. A parasztlakodalom középpontjában a menyasszony és a termékenység áll.

- Táncdalok és dudanóták a XX. század elejéig elmaradhatatlan kellékei voltak a táncos mulatságoknak. A dudanóták tréfásak, teli vannak kétértelmű utalásokkal és trágárságokkal.

- Bordalok és mulatónóták témája általában a bor, a mámor és az ivás dicsérete. Ezeket a dalokat falun szinte kizárólag a férfiak énekelték.

- Tréfás és csúfoló dalok, mondókák társas összejöveteleken elhangzó ironikus versek és rigmusok. A kicsúfolt témák: a részeges férfiak és nők, a málészájú legények, a lusta és piszkos háziasszonyok, a férjhez menni kívánó vénlányok, az álszent papok és a korrupt falusi tisztségviselők.

- Parasztdalok és keservek szerelmi csalódásokat, foglalkozással járó panaszokat, sérelmeket, általában az emberi élet keserveit fogalmazzák meg.

- Bujdosóénekek, vándordalokban a szülőföldhöz való ragaszkodás és a honvágy jelenik meg. A hosszabb dalok hangja balladás; érzelemkifejező líra és epikus elbeszélés keveredik bennük.

- Történeti énekek és katonadalok a magyar népdalok három legnagyobb tematikus csoportjának egyike. Témájuk szerint lehetnek toborzók, sorozási nóták, katonakísérők- és siratók, kaszárnyadalok, menetdalok, csatadalok, leszerelődalok és hadifogolynóták.

- '48-as dalok a szabadságharc kiemelkedő eseményeit és személyiségeit éneklik meg. Legnépszerűbb csoportja a Kossuth-dalok. A felszabadított magyar jobbágy ekkor vált a nemzet egyenjogú tagjává és kész volt életét adni a nemzet függetlenségéért.

- Pásztordalok sokat elárulnak a pusztai emberek élet- és gondolkozásmódjáról, érzelemvilágából.

- Betyárdalok a XIX. századi magyar népköltészet jellegzetes alkotásai, melyek nem a valóságot tükrözik.

- Rabénekek a börtönben szenvedő ember körülményeit, szabadságvágyát és reményeit szólaltatják meg.

- Szolga- és béresdalok hangjuk panaszos, gúnyos, olykor lázadó.

- Arató- és summásdalok a mezei munkásság dalai

- Táltosénekek meglétét már az 1061-es pogánylázadással kapcsolatban említik. A regölés a táltosénekek leszármazottai.

- Hősi énekeknek nem volt állandó szövegük. A magyar hősi énekek formai, stiláris verselési jellegzetességeire csak következtethetünk a krónikák, a folklór és az összehasonlító anyagok segítségével. Az Ómagyar Mária-siralomban is ezek térnek vissza.

A honfoglalás kori magyar epika. A források szerint a regősök hősi énekeinek tárgyai a totemisztikus eredetmondák, melyek közül csak az Álmos-mondát, a csodaszarvas-mondát, a Fehérló-mondát és az Emese-álmát ismerjük.

forrás:http://www.kiszely.hu/istvan_dr/018.html