Muzsika: A nemzeti kultúra értéke és ára az EU-ban

Szeretettel köszöntelek a Nemzeti Muzsika közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 120 fő
  • Képek - 417 db
  • Videók - 928 db
  • Blogbejegyzések - 106 db
  • Fórumtémák - 6 db
  • Linkek - 59 db

Üdvözlettel,

Nemzeti Muzsika vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Nemzeti Muzsika közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 120 fő
  • Képek - 417 db
  • Videók - 928 db
  • Blogbejegyzések - 106 db
  • Fórumtémák - 6 db
  • Linkek - 59 db

Üdvözlettel,

Nemzeti Muzsika vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Nemzeti Muzsika közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 120 fő
  • Képek - 417 db
  • Videók - 928 db
  • Blogbejegyzések - 106 db
  • Fórumtémák - 6 db
  • Linkek - 59 db

Üdvözlettel,

Nemzeti Muzsika vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a Nemzeti Muzsika közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 120 fő
  • Képek - 417 db
  • Videók - 928 db
  • Blogbejegyzések - 106 db
  • Fórumtémák - 6 db
  • Linkek - 59 db

Üdvözlettel,

Nemzeti Muzsika vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

A nemzeti kultúra értéke és ára az Európai Unióban

A konferencia résztvevõi:

Josef Jarab , a CEU rektora 
Eckhard Jaedtke, az Európai Bizottság magyarországi delegációjának tanácsosa 
Demszky Gábor , Budapest fôpolgármestere 
Pröhle Gergely , a NKÖM államtitkára 
Staffan Carlsson , Svédország nagykövete 
Michael Carlier , Belgium nagykövete 
Tanja Jaaskelainen , Finnország kulturális attaséja 
Christa Wenzl , Ausztria kulturális attaséja 
Agnesa Fojtikova, a Cseh Köztársaság kultúrattaséja 
Frans van der Wel, Hollandia kulturális attaséja 
Barbara Wiechno , a Lengyel Kultúrintézet igazgatója 
Wolfgang Meissner , a Goethe Intézet igazgatója 
Marschall Miklós , közgazdász.

A nemzeti kultúra értéke és ára az Európai Unióban – ezzel a címmel rendezett konferenciát ez év tavaszán a Beszélô szerkesztôsége és a Friedrich Naumann Alapítvány. A konferencián az EU-tagországok és a felvételre váró államok Magyarországon akkreditált kulturális attaséi, tanácsosai és szakértôi mondták el országuk tapasztalatait két tárgykörben.

Az egyik problémakör: Milyen hatást gyakorol Európa egységesülése a nemzeti kultúrákra? Hogyan ôrizhetô meg az egyes nemzetek kulturális identitása? Melyek ennek módjai és korlátai? Létezik-e, egyáltalán létrejöhet-e az ún. európai identitás? E problémakörrôl Eckhard Jaedtke, az Európai Bizottság magyarországi delegációjának tanácsosa tartott vitaindító elôadását, akivel a Beszélô nemrégiben (1999. januári számában, a Külügyminisztérium által támogatott Euróra rovatban) közölt terjedelmes interjút. Eckhard Jaedtke volt az, aki legelôször felvetette téli beszélgetésünk során, érdemes lenne vitát rendezni a kultúra szimbolikus értékérôl és tényleges áráról a magyar értelmiség és az európai országok Magyarországon tartózkodó képviselôi között. Kezdeményezéséért ezúton is köszönetet mondunk.

A konferencián megvitatott másik problémakör: Hogyan teremthetôk meg a kultúra finanszírozásának állami és magánforrásai az EU-tagállamokban és a csatlakozásra váró országokban? Melyek a kulturális politika aktuális és stratégiai feladatai? Hol vannak az állami szerepvállalás határai a kultúra terén? A vitaindító elôadást, amelynek rövidített változatát alább olvashatják, Pröhle Gergely, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának államtitkára tartotta. A vitát Wessely Anna szociológus-muvészettörténész, az ELTE tanára vezette, és a kultúramenedzselés egyik legismertebb hazai szakértôje, Marschall Miklós összefoglalója zárta. A két téma kapcsán elhangzott hozzászólásokat szerkesztett, rövidített formában közöljük, a címek a szerkesztôségtôl származnak.

Köszönetet mondunk a Közép-európai Egyetem vezetôinek és munkatársainak a konferencia megrendezéséhez nyújtott segítségért, az LP Invest Kft. vezetôjének, Duda Ernônek, aki a konferenciát követô fogadáson vendégül látta a résztvevôket. A konferencia megrendezéséhez hozzájárult a Holland Nagykövetség KAP programja is. Külön köszönet illeti a szervezésben közremuködô és a mostani összeállítás nyomtatásban való megjelenését lehetôvé tevô Friedrich Naumann Alapítványt és munkatársait, köztük Tormássy Zsuzsanna programvezetôt.



Josef Jarab

Közép-Európa tragédiái és reményei

Néhány hónappal ezelôtt Jacques Delors huszonöt másik kelet- és nyugat-európai értelmiségivel együtt meghívott Athénba, hogy a kontinens jövôjérôl vitatkozzunk. A legszembetunôbb számomra az volt, hogy a kelet- és közép-európai résztvevôk a kétnapos vita alatt jóval gyakrabban hivatkoztak a közös európai kulturális örökségre, mint a nyugat-európaiak. Beszédes ez a különbség. Azzal magyarázható, hogy Kelet- és Közép-Európában a totalitárius uralom negyven-ötven éve alatt a kultúra volt az utolsó menedék azok számára, akik emberi és világpolgári identitásukat meg akarták ôrizni.

Kísértetiesen egybecseng ezzel Milan Kundera a nyolcvanas évek közepén született híres esszéje Közép-Európa tragédiájáról. Kundera egy nagyon szomorú történettel indítja esszéjét: a Magyar Távirati Iroda igazgatója 1956-ban, mielôtt a szovjet tankok szétlôtték hivatali épületét, s mielôtt ô maga is elesett volna, üzenettel fordult a világhoz. Az üzenet így hangzott: Magyarországért és Európáért fogunk meghalni. És ez a magyar és európai patrióta valóban Magyarország szabadságáért és az európaiság eszményében kifejezett értékekért áldozta életét. Kundera pedig épp abban látta Közép-Európa tragédiáját, hogy Európa nem gondolta úgy: ez a magyar Európáért halt meg.

Mind a mai napig így van ez: a kelet- és közép-európaiak azért értékelik nagyra a kultúrát, mert úgy gondolják, a kultúra az, amely összeköti ôket a többi európai nemzettel, miközben Nyugat-Európában egy kicsit el vagyunk felejtve. Éppen ezért az Európába való visszatérés jelszava, noha részben mi találtuk ki, sokunk számára ellentmondásosan hangzik. Ellentmondásosan abban az értelemben, hogy azt fejezi ki: elveszítettük a kapcsolatot az európai demokráciákkal, holott mi természetesen tudjuk, hogy ez nem a mi hibánkból történt, nagymértékben a második világháború következménye volt. Az 1989–90-es forradalmak igazi jelentése éppen az, hogy az egész régióban véget vetettek a háború által kiváltott folyamatoknak. A német újraegyesülés a legjobb példa erre. Európa és a „másik Európa” egyesülése lehet a másik példa.

De a kultúra nemcsak utolsó menedék volt Közép-Európa számára, hanem alternatív politikai aréna is. Így, alternatív színtérként értelmeztük a más nemzeti kultúrákat. Amerikanistaként is állíthatom, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a csehek, a magyarok és a lengyelek másként viszonyultak az amerikai kultúrához, mint maguk az amerikaiak. Komolyabban vettük, alternatív világnézetnek, alternatív politikai, sôt ideológiai színtérnek tekintettük. Pusztán érdeklôdésünknél fogva egyfajta konspiráció részeseinek érezhettük magunkat. Minden könyv, amelynek kiadását elértük, kis gyôzelem volt a totalitárius-autoritárius rezsimmel szemben. Hosszú sorok álltak a könyvesboltok elôtt, ha Salingernek vagy valaki másnak könyve jelent meg. Mindez 1989–90-ben hirtelen megváltozott. Ezzel új fejezet kezdôdött az amerikanisták számára is, az alternatív kulturális tér iránti szenvedély egy szakma köznapi muvelésévé vált. Némi nosztalgiát érezhetünk a tíz évvel ezelôtti korszak iránt, még akkor is, ha a totalitárius rezsim iránt, amely szenvedélyes ténykedésünket szükségessé tette, szikrányi jóérzést sem táplálunk.

A kultúrával foglalkozók ugyanakkor váratlan, új kérdéssel találták szembe magukat: hogyan lehet megôrizni a komoly kultúra fontosságát? Hogyan lehet megakadályozni, hogy a kultúrának nem nevezhetô szemét és szenny foglalja el a helyét? És ez nem egyszeruen kulturális kérdés: politikai kérdés. Súlyos politikai tétje van, tudunk-e választ adni rá. Nagyon gyakran a globalizáció kontextusában vitatkozunk róla, a globalizációról pedig természetesen piaci és kereskedelmi értelemben beszélünk, és nem gondolkodunk róla kulturális értelemben. Pedig van a kultúrának egy vékony rétege, amely egyik országot összeköti a másikkal. Ez a kultúra globalizációja. Nem állítom, hogy káros jelenség, de tisztában kellene lennünk azzal, hogy mi ez, és milyen hatást válthat ki.

Megint Kundera cikkébôl idézek, hogy emlékeztessek arra, milyen fontos szerepet játszott a kultúra a kommunizmus összeomlásáig. A népek és civilizációk identitása – írja Kundera – abban tükrözôdik és koncentrálódik, amit az értelem teremtett, vagyis abban, amit kultúrának ismerünk. Ha ezt az identitást megsemmisülés fenyegeti, a kulturális élet intenzívebbé, fontosabbá válik, mígnem a kultúra válik azzá az eleven értékké, amely köré mindenki összesereglik. Ezért játszott minden közép-európai felkelésben sokkal nagyobb, sokkal döntôbb szerepet a kulturális emlékezet és a kortárs kultúrateremtô igyekezet, mint a nyugati tömegfelkelésekben. A kérdés megint csak az, miként ôrizheti meg a kultúra jelentôségét olyan idôkben, amelyek a korábbinál enyhébbek, kevésbé kegyetlenek.

Gyakran halljuk, hogy európai identitásra van szükség. Igen, szükség van európai identitásra, de Európa sokszínuségének elismerésére legalább ilyen nagy szükség van. Hisszük ugyanis, hogy a sokszínuség a gazdagság forrása. Mindkét célt könnyebb megfogalmazni, mint megvalósítani: nem könnyu megtartani a sokszínuséget, és közben mégis európai identitást teremteni. Számot kell vetni azzal is, hogy mindezt nem lehet egy csapásra valóra váltani: az oktatási intézményeknek, a tömegtájékoztatásnak, az egész civil társadalomnak hosszú idôre feladatot ad. És itt hadd tegyek egy nagyon lényeges megjegyzést. A sokszínuség megtartása fontos, de az is fontos, hogy a sokszínuség eszméje ne váljék az ideológia áldozatává. Abban a pillanatban, amint politikát csinálunk a kulturális különbségekbôl, a kulturális sokszínuségbôl, Milosevicsnél kötünk ki, Jugoszláviában kötünk ki.

Végezetül Hanák Péterre szeretnék emlékezni: a történészre, a közép-európai régió kultúrájának kutatójára, a Közép-európai Egyetem professzorára, aki mindig nagyon hitt abban, hogy az emberi tudás és kultúra apró egyéni hozzájárulások révén fejlôdik. Azt gondolom, hogy az európai kontinens reménységének forrása is éppen ez: az egyének, csoportok, nemzetek apró hozzájárulásai az egyszerre nemzeti és európai kultúra egészéhez.

 


Demszky Gábor 
A szabad kultúra ára

Pénz és kultúra – érzékeny fülekben perverz csengése van ennek a szópárosításnak. Különösen most, tíz évvel a rendszerváltás után, amikor egyre szorongatóbban vetôdik fel a kérdés: igazságos árat fizet-e a magyar kultúra a szabadságáért, vagy igazságtalanul magasat? Tudom: a szabadságnak ára van. A kultúra Magyarországon szabad lett, az eszmék szabad áramlásának nincsenek akadályai. Önkéntelenül adódik azonban a következô kérdés: nem fordulhat-e elô, hogy olykor épp a finanszírozás módja tereli más irányba, netán fékezi a szabadon áramló eszméket? S rögtön itt az újabb kérdés: ki fizessen a kultúráért? A szocializmusban a válasz világos volt: természetesen az állam, miként az infrastruktúra fejlesztéséért és annyi másért is az állam fizetett. Még emlékszünk rá, hogy milyen következményekhez vezetett ez a helyzet.

Ma a probléma sokkal bonyolultabb. A piackonform válasz az lenne a feltett kérdésre, hogy a kultúrát természetesen azoknak kell támogatniuk, akik fogyasztják, valamint azoknak a jómódú magánszemélyeknek, akik fontosnak tartják a létét. De mi van akkor, ha kevesen vannak az olyan tehetôs magánemberek, akik tisztelik a kultúrát, és még kevesebben azok, akik hajlandók áldozni is rá? Mi van akkor, ha a magaskultúra fogyasztói képtelenek eltartani a magaskultúrát?

Márpedig Magyarországon alighanem így áll a dolog. Ebben az esetben akkor mégis az állam felelôssége a magaskultúra finanszírozása? De ki dönti el, hogy melyik kulturális termék érdemel támogatást? A parlamenti többség? Milyen kritériumok alapján? A szakmai szervezetek? Honnan veszik a legitimációjukat? Különösen akkor, ha belsô háborúság jellemzi ôket, vagy ha egy szakmában több is van belôlük, és kulturális háborút folytatnak egymás ellen. Hogyan lehet megôrizni a kultúra autonómiáját, ha a politikusoknál van a pénztárca?

Az elmúlt évtizedben tehát hatalmas változások zajlottak le Magyarországon a kultúra terén is, amelyek nagy része minden demokratát megelégedéssel és örömmel tölt el. De vannak olyan jelenségek is, amelyek nem kis szorongást keltenek. Jó adag félelemmel nézünk például azon változások elé, amelyeket a remélhetôleg hamarosan bekövetkezô EU-csatlakozásunk idéz elô. Mennyire maradhat magyar a magyar kultúra az egyesült Európában? Nô-e az esélye annak, hogy a magyar kultúrát külföldön megismertessük, vagy fordítva: minket fognak elárasztani a kulturális importtermékek? Milyen jövôje van a kulturális identitásnak az egyesült Európában, különösen a kis nemzetek kulturális identitásának? Hozhat-e egy kis nemzet intézkedéseket saját kulturális identitásának védelmében a nevetségessé válás kockázata nélkül?

Ezek a kérdések egyelôre a jövô kérdései, holott még a jelen ezernyi gondjára sincs kész válaszunk. Az az érzésem azonban, hogy a jelen jó válaszait is csak úgy fogalmazhatjuk meg, ha a jövô problémái felôl, a kultúra távolabbi perspektívájából közelítjük meg. Márpedig ez a perspektíva nem a nemzeti elszigeteltség, hanem a – legalábbis – kontinentális együttélés távlata.

(Részlet a konferencián elhangzott megnyitóból.)

 


Marschall Miklós 
Házmesterek vagy stratégák 
Avagy: Ki irányítsa a kultúrát?

Jegyzetek

Kínos helyzetben van a magyar kulturális politika. Nem tudja, hogy mi a dolga. Kiszolgálni-e a mindenkor ajánlkozó klientúrákat, vagy netán hosszú távú nemzeti kulturális stratégiát kínálni? Védelmezni-e a status quót, vagy, ha konfliktusok árán is, de a kreativitás pártjára állni? Jó szakszervezetisként menteni a menthetôt a piac „ellenséges erôivel” szemben, vagy netán a piacot építeni, befolyásolni?

A kultúráért felelôs minisztérium is szerepzavarban van. Nem tudja, hogy a magyar kultúra intendánsa vagy stratégája akar-e lenni. Nem tudja, hogy miért felel, a néhány tucat minisztériumi intézményért vagy a magyar kultúra egészéért. Nem tudja, hogy kiket képvisel, az elôszobázó intézményigazgatókat vagy az adófizetô polgárokat.

A demokrácia kulturális teljesítménye eddig csalódást okozott. Kettôs értelemben is: Visszaszürkülni látszik az 1989 után mozgásnak indult kulturális intézményi világ. Az újítás, a kreativitás, a bátorság helyett ismét az alkalmazkodó szürkeség a kifizetôdô. Alig van ma lázadó, újító kezdeményezés a magyar kultúrában, pedig e nélkül a kultúra nem muködik. Az a kevés kezdeményezés, ami a rendszerváltás lelkesedésében született – a Budapesti Fesztiválzenekar, a gyôri Mediawave vagy a Merlin Színház, hogy néhányat kiragadjunk az egyébként nem túl hosszú listáról – sikerei ellenére, vagy éppen azért, a túlélésért küszködik.

A csalódás másik oka az, hogy a demokráciában uralkodóvá lett testületi döntések, a bizottságok világa általában nem kedvez a kultúrának. Természeténél fogva a kultúra a legarisztokratikusabb köztársaság, ahol a teljesítmény informális, de nagyon is világos hierarchiája muködteti a dolgokat. Aki megsérti ezt az öntörvényu hierarchiát, mélyen a kultúra érdekei ellen cselekszik. Hiszen ez a rang igazságos, mert a teljesítményen alapszik. Márpedig a testületek – akár laikusak, mint egy önkormányzati bizottság, akár szakértôk, mint egy szakmai zsuri – döntéseikben szinte mindig megsértik ezt az öntörvényu hierarchiát. A testületek – természetüknél fogva – mindig politikai döntéseket hoznak. Kerülik a konfliktusokat, alkukat kötnek, „csereberélnek” – „én támogatom a te jelöltedet, ha te támogatod az enyémet” –, egyensúlyoznak, a politikai „középet” célozzák. Ami ebbôl kijön, az átlag, az a kulturális középszer. A testületi döntések elônye ugyanakkor, hogy valóban csökkentik a tévedések kockázatát: az átlag mindig elfogadható, különösen politikailag. Hátránya az, hogy ami jó a politikának – a konfliktusok hiánya, a sima ügymenet, a bejáratott rutin – mélységesen ártalmas a kultúrára nézve.

Mielôtt bárki azzal vádolna, hogy visszasírom a „jó királyt”, vagy egy „felvilágosult zsarnokért” kiáltok, vagy az aczéli idôket hiányolom, sietek leszögezni: nem errôl van szó.

A demokrácia feltétlen híveként azt szeretném, hogy a többszereplôs döntési rendszer ne a felelôsség áthárításának, elmosásának eszköze legyen.

Tíz évvel a rendszerváltás után talán ki lehet mondani: markáns kulturális politikára van szükség. Olyanra, amely nem sérti a kultúra öntörvényu autonómiáját, tiszteli a különbözô szakmai testületek véleményét; de a kulturális szabadság védelmén túl világos stratégiát és ahhoz kapcsolódó prioritásokat is képes megfogalmazni. Ha analógiát kellene használnom, azt mondanám, hogy a kulturális minisztériumnak úgy kellene meghatároznia feladatát, mintha egy nagy részvénytársaság menedzsmentje lenne, amelynek vagyona a teljes magyar kultúra, részvényesei pedig az adófizetô magyar választópolgárok. A menedzsment dolga, hogy megfogalmazza a stratégiát, ami gyarapítja a vagyont, és elszámoljon – fillérre, ha tetszik – a közpénzek felhasználásáról. Az adóforintokért folytatott versenyben csakis a kiemelkedô teljesítményekben, sikerekben testet öltô kulturális „vagyongyarapodás” legitimálhatná a közpénzek felhasználását. Lenne valamilyen teljesítménykényszer, ami ma teljesen hiányzik a kulturális intézményi világból. Ebben a helyzetben a menedzsment – a minisztérium – a hosszú távú piacépítésben és a sikerrel kecsegtetô, kulturális „hozadékot” termelô vállalkozások, intézmények támogatásában lehetne érdekelt, nem pedig a „vagyonfelélô” középszer szociális szempontú fenntartásában.

A kultúra esélyei

A kultúra esélyei amúgy nem rosszak – így az ezredvég közeledtével, több okból is. Megnôtt a szabadidônk, így elvileg többet fogyaszthatunk a kulturális javakból, felértékelôdhet a szellemi izgalmat kínáló kultúra vonzereje; a piac már régóta magasra tartja a kultúra és a muvészetek által elsajátítható olyan készségeket, tudást, mint a fantázia, kreativitás, kommunikáció, design stb.; a lakosságon belül folyamatosan nô a magasabb képzettséguek aránya, ami szintén kedvezô a kulturális fogyasztásra nézve; valamint a nôk világszerte megfigyelhetô emancipációja is növeli a kultúrát fogyasztók táborát.

Melyek a kulturális politika funkciói ebben a közegben?

A legfontosabb talán, amit hosszú távú piacépítésnek nevezhetnénk, nem más, mint a kulturális kínálat és kereslet egyensúlyba hozása, piacteremtés a magyar kultúra kincsei számára. Az „eladandó” áru a magyar kultúra, aminek fel kell építeni a „piacát”: jó közoktatással, amelyben a személyiségfejlesztô és a kreativitást segítô muvészeti programok fontos szerepet kapnak, állandó médiajelenléttel, ami a kultúra presztízsét növelheti.

A kultúra „hozamát” nyilvánvalóvá kell tenni a nemzetgazdasági fejlesztésekben, világossá kell tenni a közvélemény elôtt, hogy a kultúra és különösen a kulturális iparok fejlesztése ma már az ország versenyképességének fontos eleme. Naiv dolog azt képzelni például, hogy Budapest regionális pénzügyi központ lehet szürke, másodosztályú kultúrával. (Gondoljunk csak Bécsre, New Yorkra, Londonra, ahol a kulturális kínálat meghatározó eleme a város vonzerejének.) A kulturális médiapiaci jelenlét ma már hatalmas üzlet. Megint csak Bécsre utalhatok, az Újévi Koncert ma már Ausztria egyik legjobb exportcikke. Vagy gondoljunk arra, hogy mit tesznek az osztrákok a Strauss-évforduló kapcsán! Tett-e valamit Liszt, Bartók és Solti György (hogy egy médiasztárra utaljak) hazája, hogy a kultuszukban rejlô gazdasági lehetôségeket kiaknázza? Nem a pénz, az ötlet hiányzik.

A „McWorld versus Jihad”1 világában, ahol egyrészt az univerzális tömegkultúra, másrészt az elzárkózó, kirekesztô militáns fundamentalizmus veszélyei fenyegetnek, létérdek az ország, a nemzet identitásának megôrzése. Ebben a kultúrának köztudottan kulcsszerepe van. Nem mindegy azonban, hogy milyen azonosságtudatról beszélünk. Legyen szabad Havelt idéznem, akire érdemes odafigyelni: „A legtöbben, akik »egy nemzet identitásáról« beszélnek, tudat alatt identitáson valami olyasmit értenek, ami örökölt, genetikus, származásból fakadó, olyasmi, ami vér szerinti örökségünk, változtatni rajta nem tudunk. Az identitásnak ezt a felfogását a történelem mélységesen hiteltelenítette. Szerintem az identitást valamilyen eredmény, siker, jól elvégzett munka adja. Identitásunk nem tôlünk független valami, ellenkezôleg, saját felelôsségünk fejezôdik ki benne.”2 Amit Havel mond, az fontos üzenet a kelet-európai kisnemzeteknek: Csak az önbizalom-hiányos nemzetek keresik identitásukat kizárólag a múltban. Az igazi, cselekvésre sarkalló azonosságtudatot minden generációnak saját magának kell kiharcolnia. Magyarán, nem a múltból eredeztetett jogok, hanem a jelen sikerei határozzák meg az egészséges nemzetek azonosságtudatát. A földrajzi és társadalmi értelemben vett kulturális esélyegyenlôség megteremtése is fontos feladata a kulturális politikának. Végül, de nem utolsósorban, fontos feladata a kulturális politikának a kreativitás, az értékpluralizmus ösztönzése, a magas szintu kulturális teljesítmények feltételeinek biztosítása.

A lehetséges funkciók után tekintsük át, ha vázlatosan is, az állami kulturális politikák általam ismert modelljeit.3

A legszigorúbbtól a legliberálisabb felé haladva a következô típusokat, modelleket különböztethetjük meg:

A „muvezetôi”, szovjet típusú kulturális politika

1989 elôtt, ennek szigorúbb, majd enyhültebb változatát élvezhettük. A muvezetôi modellben az állam a kulturális folyamatok (az alkotástól a befogadásig) minden fázisát ellenôrzi és szervezi. Minden állami tulajdonban van, a pozíciók, források elosztásáról a politikai hatalom dönt.

A „menedzser” állam

Ez a német modell, ahol az állam maximálisan tiszteletben tartja a kultúra autonómiáját, a muvészetek szabadságát, de tulajdonosként fenntart kulturális intézményeket, és a kulturális ágazat az államháztartás része. Ebben a modellben az állam meghatározó szereplôje a kulturális piacnak: intézmények fenntartójaként, programok finanszírozójaként, muvészek támogatójaként a legfontosabb megrendelô és fontos szervezô.

A „mecénás” állam

Erre talán az angol rendszer emlékeztet a legjobban. Itt az állam már jóval távolságtartóbb, nem tart fenn állami tulajdonú kulturális intézményeket, csak mecénásként van jelen a kulturális piacon. Elkerülendô a politikai beavatkozásnak még a látszatát is, az állami támogatások elosztására független félállami, félcivil testületeket (arts council) hoz létre.

A „rásegítô” állam

Ez az amerikai, a legliberálisabb modell. Az államnak nincs artikulált kulturális politikája, nincs kulturális minisztérium, állami kulturális intézmények sincsenek. A kultúra itt elsôsorban a magánkezdeményezések világa, ahol az államnak csak közvetett, rásegítô szerepe van: adókedvezményekkel segíti, bátorítja a magánkezdeményezéseket és a mecenatúrát.

Hasonlítsuk össze az egyes modelleket abból a szempontból, hogy mennyire sikeresen tettek eleget a korábban felsorolt funkcióknak. Talán nem tanulság nélküli még ez az elnagyolt összevetés sem.

A kulturális politikák modelljei és funkciói

 
Piacépítés
Versenyképesség
Identitás
Esélyegyenlõség
Kreativitás
Muvezetô
-
-
+
+
-
Menedzser
+
+
+
+
-
Mecénás
+
+
-
-
+
Rásegítô
-
+
-
-
+

Megjegyzés: Pluszjellel a relatív sikerességet, mínuszjellel a sikertelenséget jelöltem.

Mint látható, a menedzser- és a mecénásmodell mondható a legsikeresebbnek, de szembetunô az is, hogy a kreativitást a rásegítô és a mecénási modell ösztönözte a leginkább. Ott születtek kimagasló kulturális, muvészi teljesítmények az utóbbi évtizedben, ahol a finanszírozás bôsége együtt járt az intézményi keretek rugalmasságával, változtathatóságával. Ahol ezek a keretek bemerevedtek, mint például Németországban, ahol a muvészek közalkalmazotti státusa és az erôs szakszervezetek blokkolni tudtak minden kockázattal járó változtatási kísérletet, ott rengeteg kreatív energia fecsérlôdött el egzisztenciális konfliktusokra.

Ami az egyes modelleket illeti, nagyon sok országban úgy tunik, hogy a kultúrpolitikai eszköztárban markáns eltolódás figyelhetô meg a menedzseri szerepvállalástól a mecénási, illetve a rásegítô típusú támogatás irányába. A trend az, hogy az államok egyre kevésbé akarnak intézményfenntartó tulajdonosok és közalkalmazottak ezreinek munkaadói lenni, és egyre inkább indirekt eszközökkel – adópolitikával, hitelkedvezményekkel – igyekeznek kultúrpolitikájukat megvalósítani. (Hollandiában például nincs állami kulturális intézmény, még a Rijks Múzeumot is „privatizálták” nemrégiben.)

Mi következik mindebbôl Magyarországra nézve?

Tekintsük át röviden és a teljesség igénye nélkül néhány halaszthatatlan feladatot. Mindenekelôtt: radikálisan csökkenteni kellene, majd meg kellene szüntetni a kulturális minisztérium közvetlen intézményfenntartói felelôsségét. Nem lehet az egész magyar kultúra elsô számú stratégája az, akinek napi házmesteri feladatai vannak. Az ilyen minisztérium általában saját intézményeinek foglya, nem marad rálátása, energiája, hogy a magyar kultúra egészével foglalkozzon. A kulturális politika szabadságfokát, teljesítményérzékenységét nagyban növelné, ha a mindenkori minisztériumnak megadatna ez a függetlenség.

Ágazati reszortfelelôsbôl a minisztériumnak a kultúra elsô számú lobbystájává, PR-ügynökségévé kellene válnia. Legfontosabb feladata az kellene legyen, hogy elfogadtassa a társadalommal, a közvéleménnyel a kultúra fontosságát. Jól szervezett kommunikációs kampányokkal el kellene adnia a magyar kultúrát itthon és külföldön egyaránt. Meg kellene gyôznie a magyar adófizetôket, hogy a kultúrában jól hasznosulnak az adóforintok. Szövetségeseket kellene keresnie, koalíciókat kellene szerveznie a kultúra ügyei köré. Meg kellene szólítania az üzleti szektort, valamilyen kézzel fogható ajánlattal bevonva ôket a kultúra finanszírozásába. Minden lehetséges módon – díjakkal, nyilvánossággal, kampányokkal – ösztönöznie kellene a lehetséges partnereket, társágazatokat, mint a turizmus vagy a környezetvédelem, a médiát, az üzleti szektort, a tehetôsebb polgárokat, hogy támogassák a kultúrát.

Világosabb megbízást és mandátumot kellene adni a kulturális döntésekbe bevont szakmai testületeknek és civilszervezeteknek. Meg kellene értetni a közvéleménnyel, hogy a kulturális politika gazdája és felelôse a miniszter, az esztétikai értékítéletet kívánó döntésekben pedig szakmai testületek az illetékesek.

A kultúra finanszírozásában intézményesen külön kellene választani a szociális szempontú támogatásokat a minôség finanszírozásától. Egy kasszából finanszírozni a kettôt nemcsak méltatlan, de lehetetlen is.

A holland példa

Ha követendô modellt kellene választani, akkor én a holland példát választanám. Két okból is.

Az egyik az, hogy a holland kultúrafinanszírozási rendszer a világon a legkiszámíthatóbb, de egyben rugalmas is.

A kiemelt nemzeti intézményekkel – ami természetesen ott nem minisztériumi tulajdont jelent – négyéves finanszírozási szerzôdést kötnek. A ciklus vége felé komoly költség-haszon elemzéssel vizsgálják meg, hogyan teljesített az intézmény, és érdemes-e a támogatásra az újabb négyéves ciklusban. A kiemelt státus így nem örök hitbizomány, hanem teljesíteni is kell érte. A kiemelt intézmények körébe tehát be is lehet kerülni, de ki is lehet esni onnan.

A másik dolog, amit megtanulhatnánk a hollandoktól, az a különbözô ideológiai táborok konszolidált viszonya egymáshoz. A holland társadalmi berendezkedés mindenütt a protestantizmus, a katolicizmus és a szociáldemokrácia hármas pillérén nyugszik. Egymás vizeit nem zavarják, a másik létjogosultságát nem vonják kétségbe. Az ideológiák békés egymás mellett élése fontos eleme a sokrétu holland társadalom stabilitásának. Nincsenek négyévente megismétlôdô pozícióharcok, ismeretlen az ideológiai kiszorítósdi. Remélem, egyszer megérjük ezt Magyarországon is.

Jegyzetek

1 Az idézet Benjamin Barber amerikai szociológus könyvének címére utal: Jihad vs. McWorld. Ballantine Books, New York, 1996.

2 Václav Havel írása a The New York Review of Books 1998. március 5-i számában jelent meg.

3 A kulturális politikák lehetséges tipológiájáról magam már sok helyütt írtam. Például: Marschall Miklós: Útban a tervgazdaságból a piacgazdaságba. Kulturális Modell Kutatások, VITA, Budapest, 1991. Az itt idézett tipológia adaptációja Harry-Hillman Chartrand és Claire McCaugney tipológiájának. Forrás: H. H. Chartrand–C. McCaugney: The Arm’s Length Principle and the Arts. In: Who’s To Pay. ACA Books, New York, 1989.


Barbara Wiechno 
Közpénzek, magánkockázatok

És mikor fogunk végre a kultúráról beszélni? – szokta kérdezni Andrzej Wajda, és amikor idézem, mindig hozzáteszem: és mikor fogunk végre a kultúrára szánt pénzrôl beszélni?

A Lengyel Köztársaság alkotmányában a kultúrára a 73. paragrafus vonatkozik: e szerint mindenki számára biztosított a muvészi alkotás, a tudományos kutatás szabadsága, a kutatási eredmények nyilvánosságra hozatalának szabadsága, a tanulás szabadsága. Ezek az alkotmányos elôírások azonban nem valósíthatók meg az állam beavatkozása és hozzájárulása nélkül: enélkül vagy csak kizárólag tömegigényeket kielégítô kommersz termékek, vagy csak a társadalom tehetôs, elit kisebbségének szánt termékek jönnének létre. Be kell látni azt is, hogy a közjavak esetében, márpedig a kulturális termék is annak számít, a piaci mechanizmusok más módon muködnek, megtévesztô és nem mindig célravezetô automatikus alkalmazásuk. Elkerülhetetlen tehát, hogy a kulturális tevékenység támogatására közkiadásokat mozgósítsunk, ugyanakkor az is fontos, hogy a közfinanszírozás magántámogatással egészüljön ki.

Lengyelországban a kultúra finanszírozásának átalakítása 1989 után egyfelôl az egész közfinanszírozási rendszerben végbement változások, másfelôl pedig az állam társadalompolitikájának és ezen belül kultúrpolitikájának újragondolása keretében indult meg. A tíz éve bekövetkezett változások elsô szakaszában az alkotók és a kultúrát teremtôk számára a szabadság visszaszerzése volt a legfontosabb. Ezzel párhuzamosan az önkormányzati reform nyomán azonnal megindult a kultúra igazgatásának és finanszírozásának decentralizálása, ennek eredményeként egy sor kulturális döntés a helyi önkormányzatok illetékességi körébe került. A Kulturális és Muvészeti Minisztériumnak elsôsorban az lett a feladata, hogy megteremtse a kultúra fejlôdését elôsegítô jogi, pénzügyi programkereteket. Kivonult viszont a kultúra közvetlen irányításából, kizárólag néhány jelentôs kulturális intézmény szervezését látja el, az országos feladatokat finanszírozza.

A közpénzek és magántámogatások összekapcsolását az 1993 óta megvalósuló kultúrpolitika stabil alapelveként kezeli. Az adórendszer keretében különféle engedmények és jóváírások által mód nyílik a kultúra anyagi támogatására, egészében véve nagyobb lett az adózási eszközökkel történô kultúratámogatás mozgástere, például sikerült nullás áfakulcsot kialkudni a lap- és könyvkiadók részére. Megváltozott a költségvetés részesedése a kultúra finanszírozásában: a korábban a központi szervekre tartozó finanszírozási kötelezettségek egyre nagyobb része a helyi önkormányzatokra hárul.

A magánmecenatúra már a háború elôtt is igen erôs volt Lengyelországban: számos példát lehetne hozni arra, hogy a harmincas években, egy drámai helyzetben levô országban hogyan próbáltak a polgárok hozzájárulni a kultúra megôrzéséhez. A 80-as években újra felvetôdött a nem állami eszközök társadalmi célú felhasználásának gondolata: nagyon komoly kultúrafejlesztési alap jött létre. A kulturális minisztérium mellett muködô Lengyel Intézet (Instytut Kultury) végzett nemrégiben kiterjedt kutatást arról, milyen motivációk vezérlik a kultúra támogatására és más filantróp tevékenységre kész vállalkozókat (akik egyébként, az adatok szerint, a zene területén a legadakozóbbak). A felmérések szerint a lengyel magánszponzorokat az alábbi tényezôk inspirálták: a cég saját imázsának javítása; állampolgári felelôsségérzet; társadalmi elismerésre való törekvés; a társadalommal történô kommunikáció megújítása; a kultúra iránti érdeklôdés; a cég termékeinek reklámozása; forgalomnövekedés. A legtipikusabb s ugyanakkor legörvendetesebb jelenség az, hogy a cég motivációi közt az altruista szándékok ugyanolyan erôsek, mint a kereskedelmi célok. Tagadhatatlan azonban, hogy számos európai ország tapasztalatától eltérôen az adóengedményeknek is meghatározó jelentôsége van: ezt erôsítették meg a közvélemény-kutatások eredményei is.

Ezeket a kultúratámogatásra elszánt vállalkozókat azonban nem könnyu megtalálni: mint gyakorló kulturálisintézmény-vezetô állíthatom, hogy hasonló cipôben járunk, mint magyar kollégáim: sokszor ahelyett, hogy a „nagy ötlet” megvalósításán dolgoznánk, pénzért rohangálunk. De talán nem eredménytelenül. Nemrégiben egy lengyel filmhez a producernek tízmillió dollárt kellett volna megszereznie. A producernek elsôre sikerült megkapnia a banki hitelt, de azzal a feltétellel, hogy a 2,5 millió egy hónap alatt visszatérüljön, azaz: egy hónap alatt a filmnek 2,5 millió nézôt kell produkálnia. Ez óriási kockázat volt. A valóság azonban minden képzeletet felülmúlt: a filmet egy hónap alatt 5 millióan nézték meg, úgyhogy a producer most már nemcsak a bankhitelt térítette vissza, de filmje már kezd nyereséget termelni. Ez persze még ritka.

Az viszont tény, hogy az államnak egyre kevesebb pénze van a kultúra támogatására. Nekem, mint a kultúra menedzserének tisztában kell lennem ezzel. Ugyanakkor legalább az átmeneti korszakban, mindaddig, amíg a magánmecenatúra nem elég fejlett, ezt a rést valamivel ki kell tölteni.

 


Christa Wenzl 
Identitások imperializmusa?

Az európai identitás, európai kulturális identitás számomra igen nehezen értelmezhetô fogalom. Identitása legfeljebb csak az Európai Uniót alkotó egyes országoknak lehet, azzal kapcsolatban azonban, hogy mindezek összegébôl vagy átlagából kialakulhat valamiféle identitás, erôs kételyeim vannak. Saját tapasztalatomból, Ausztria példájából kiindulva azt is mondhatom: nem félünk attól, hogy az unióban elveszítjük identitásunkat: számtalan eszköz van arra, hogy megôrizzük kulturális és szellemi önazonosságunkat. A lényeg azonban nem is csak a megôrzés, hanem sokkal inkább saját énünk bemutatása, például itt, a vendéglátó országban, Magyarországon. Az Osztrák Kulturális Intézet munkatársa vagyok, 11 különbözô országban tartunk fenn hasonló jellegu intézeteket, máshol kulturális attaséink muködnek: ez a kulturális misszió számtalan lehetôséget kínál kulturális arculatunk megmutatására, s arra, hogy a fogadó országban megteremtsük országunk kulturális képét.

Ezen a ponton hangsúlyozni kell: a kulturális jelenlét egyáltalán nem azonos, nem lehet azonos a kulturális imperializmussal. Nem lerohanni akarjuk a befogadó országot kulturális termékeinkkel, hanem közösen megtervezett programokkal, partnereinkkel együtt szervezett rendezvényekkel akarjuk biztosítani jelenlétünket, legyen az fiatal germanisták találkozója, elôadássorozat, filmsorozat, táncszínház, kiállítás vagy épp osztrák könyvtári projekt. Ebben a kulturális jelenlétben tehát az együttlét számunkra a legfontosabb. Biztos vagyok benne, hogy a kulturális kapcsolatok ilyen értelmezése esetén nem vetôdhet fel az identitás elvesztésének veszélye sem.

 


Wolfgang Meissner 
Nemzeti kultúra: megéri-e az árát?

Ha azt kérdezik tôlem, mit ér a kultúra, azt válaszolom: nem lehet meghatározni, nincs rajta árcédula, mert felbecsülhetetlen érték. A kultúra a legbecsesebb dolog, amit a civil közösségek nyújtani tudnak, amit megteremteni képesek, amit másoknak adni tudnak. Az egyes országok kultúrpolitikája persze pénzbe kerül, a nemzeti kultúrákon van árcédula: ha költségvetési-monetarista szemszögbôl nézzük a dolgot, a nemzeti kultúrák nagyon is sokba kerülnek, s vérremenô következménye van, ha nincs elegendô pénz fönntartásukra.

A Goethe Intézet például csaknem ötven éve létezik, nagyjából százötven fiókintézete muködik hatvan-egynéhány országban, ahol évente több mint egymillióan tanulnak németül. Közpénzbôl finanszírozzák, évi költségvetése 300 millió márka körül van. Az 1992–93-as költségvetési évtôl kezdve, amikor az újraegyesülés ára nyilvánvalóvá vált, kíméletlenül redukálni kellett tevékenységünket: az elmúlt négy évben huszonhat fiókintézetünket kellett bezárni. Valószínuleg továbbiak bezárására is szükség lesz, még Németországban is. Sajnálatos, hogy így kell lennie, de ez is annak a politikai és stratégiai változásnak az ára, amely az egész európai kontinensen lejátszódott nagy átalakulás következménye.

Itt azonban érdemes újra feltenni a kérdést: szükség van-e erre? Megéri-e ez a tevékenység akár még ezt a redukált árat is? Megéri-e 300 millióért? 300 millió márka igen sok pénznek tunik. Persze, minden viszonyítás kérdése. Egy darab Eurofighter vadászgép kerül körülbelül ennyibe. Lehet, hogy az Eurofighterek a drágák.

A kultúra az egyének kisugárzása. Mindannyian kulturális entitások vagyunk. A kultúrát nem államok hozzák létre. Az államok legfeljebb csak a kulturális politika és stratégia megfogalmazására vállalkozhatnak, amit hol jobban, hol rosszabbul végeznek el. De a kultúrát mi hozzuk létre, mi alakítjuk, mindannyian. Ami pedig a nemzeti kultúrákat és a közösségek kultúráját illeti, úgy gondolom, hogy mind az egyének, mind pedig az intézmények – beleértve a nemzetállamokat is – egyszerre alakítói és befogadói a kultúrának. És ez évezredek óta tartó folyamat. A kultúra fenn fog maradni: amíg mi fennmaradunk, kultúra is lesz. Ebben biztos vagyok, mert az ember lényege. Az ember lényege a kommunikáció igénye. És a kommunikáció kulturális csatornákat, kulturális hálózatokat teremt. A kommunikációnak az alapja az egyéni átélés, nem az intézményrendszer. Ugyanakkor, ha ez az intézményrendszer gyenge, ha nem férhet hozzá mindenki egyenlô mértékben ehhez a kulturális információs rendszerhez, akkor az egész kommunikációs rendszer sem muködik.

Ez az a pont, ahol az új európai intézményeknek, legyen az akár az EU, akár az Európai Parlament, akár más, dolga és felelôssége van: a civil társadalom kulturális információval való ellátása érdekében ki kell építenie azokat a közvetítô csatornákat, amelyek a legkisebb falutól a legnagyobb regionális egységekig behálóznak minden térséget. Ennek persze ára van, nagy ára, de biztos vagyok benne, ez az, ami megéri az árát.

 


Pröhle Gergely 
„A kulturális politika feladata a piacteremtés”

Az Európai Unióhoz való csatlakozás nemcsak a gazdaságban teremt új helyzetet Magyarország számára, hanem az élet minden területén, így a kultúrában is. A kérdés tehát az, miképpen lehet tudatosan felkészülni az új helyzetre, miképpen tudjuk modellezni a ránk váró új körülményeket, és milyen változtatásokat kell végrehajtanunk ahhoz, hogy megfelelô stratégiával készüljünk az EU-tagságra.

Mint köztudott, az EU nem szabályozza részletesen a kulturális területet. A maastrichti szerzôdés 128. cikkelye foglalkozik ezzel a kérdéssel, és amint ez a különbözô támogatási programokból is kiderül, az EU azokat a kulturális elképzeléseket részesíti elônyben, amelyek erôsítik az európaiságot, erôsítik az európai tudatot. Ilyen általános feltételekhez természetesen nagyon nehéz alkalmazkodni. Ugyanakkor mégsem az a dolgunk, hogy találgassuk, miként is értelmezik a programok megfogalmazói ezeket az általános feltételeket. Bár nagyon örülnék, ha a már megnyílt EU-programokban világosabb kritériumok lennének megfogalmazva, s pontosan felmérhetnénk, mely kulturális kezdeményezések számíthatnak az EU támogatására, mégis inkább arra kell koncentrálnunk, miképpen dolgozhatjuk ki saját, offenzív kulturális stratégiánkat.

Van ugyanis az EU-csatlakozásnak egy olyan aspektusa, amely kevésbé közvetlenül, ámde igen jelentôs mértékben kapcsolódik a gazdaság érdekeihez is. A XX. század végén a kulturális politika feladata nem lehet más, mint a piacteremtés. Ha eljövendô EU-tagságunkat ebbôl a szempontból tekintjük, akkor az a magyar kultúra számára is jelentôs piacnövekedést jelenthet majd. Ezzel nem azt állítom, hogy eddig bármiféle akadály lett volna a magyar kultúra külföldi terjesztése elôtt, de egész biztos, hogy a külföldi befogadókban és egyáltalán az európai köztudatban Magyarország EU-tagsága mégiscsak új szemléletet fog eredményezni, a magyar kultúrkincset sokkal egyértelmubben fogják az európai kultúrkincs részeként értelmezni, mint eddig. Ezt az állapotot kell most elôkészítenünk.

Éppen ezért elsôsorban igen offenzív kulturális diplomáciára van szükség. Az EU tagállamaiban ugyanolyan kép él Magyarországról, mint bármely más országban: ez nem mentes a sztereotípiáktól, s noha ezek alapvetôen pozitívak, mégiscsak sztereotípiák. Nyilván hozzájárulnak általános külföldi megítélésünkhöz, népszeruségünkhöz, ugyanakkor a megváltozott helyzetben már egyáltalán nem elegendôek. Különösen ha tekintetbe vesszük azt a jelentôs életformaváltást, amely a 80-as, 90-es években Nyugat-Európában bekövetkezett, akkor beláthatjuk, hogy nagyon nehezen fogunk érvényesülni ezen a piacon, ha a rólunk kialakított képben továbbra is az erôteljesen koleszterinszint-növelô elemek, a gulyás, a paprikás és persze a csikós meg a puszta dominálnak. Tehát nagyon fontos, hogy ezeket a sztereotípiákat felváltsuk, vagy legalábbis kiegészítsük azokkal a tényekkel, amelyek a mai Magyarországot jellemzik. Erre a célra az egyik legmegfelelôbb médium a kultúra. Az a végtelenül színes kulturális élet ugyanis, amely az évszázadok során különbözô forrásokból gazdagodott, alig jelenik meg külországban. A legsürgetôbb feladat tehát kultúránk teljességének bemutatása. Nyilvánvaló, hogy ez állami feladat, és állami forrásokból kell végrehajtani.

Ezen a ponton érkeztünk el a kulturális finanszírozás kérdéséhez. Pontosan tudom, hogy ez a közeg különösen nem az, ahol az ember népszeru lehet bármiféle, állami központosítást sürgetô elképzeléssel, ugyanakkor nagyon bízom az önök – nemcsak jóindulatában, hanem – az ésszeruség iránti elkötelezettségében is. Érveim a következôk:

A kilencvenes évek elején teljesen világos volt, hogy a központosított kultúrpolitikát fel kell adni, a döntéseket, amennyire lehet, társadalmasítani kell. A gondolat szép, a rendszerváltozás hajnalán szükség volt arra, hogy a „virágozzék minden virág” elve alapján társadalmasított döntéshozatali folyamatokban döntsenek a kulturális forrásokról. Ha azonban most, az európai csatlakozás küszöbén azt mondjuk, hogy tudatos kulturális stratégiára van szükség, ugyanakkor továbbra is ragaszkodunk ahhoz, hogy egy-egy stratégiai lépés társadalmasított döntések folyományaként szülessen meg, akkor vajon valójában ki teszi meg ezeket a lépéseket, milyen döntések alapján és milyen forrásokból? Ahhoz tehát, hogy a kulturális piacteremtés, különösen külföldön, az EU keretei között, jól muködhessék, meg kell változtatni a finanszírozási arányokat. A kulturális élet nagyobbik részét továbbra is társadalmasított döntések alapján kell finanszírozni, tehát továbbra is muködnie kell az eddigi rendszernek, ugyanakkor az arányt az eddigiekhez képest csökkenteni kell, méghozzá épp a központosított döntések javára. Nem tartom elfogadhatónak ugyanis azt az abszurd helyzetet, hogy a magyar adófizetôk pénzébôl fenntartunk kulturális intézményeket, kifizetjük a villanyszámlájukat, munkatársaik bérét, majd azt mondjuk nekik, hogy pályázzatok programjaitok megvalósítására, mert arra már nem tudunk pénzt adni, hogy ellássátok azt a funkciót, amiért voltaképpen fenntartunk benneteket.

Való igaz, hogy a 90-es években kialakult, a kulturális járulékra épülô rendszer létrehozása korszakalkotó döntés volt. De hogyan illeszkedik mindez az új kulturális stratégia kidolgozásának igényéhez, hogyan hangolható össze az olyan új stratégiai feladatokkal, mint az országkép megváltoztatása vagy a külföldi piacteremtés? Amit az elôbb mondtam hazai intézményeinkrôl, például a Mucsarnokról, igaz külföldi kulturális intézeteinkre is, amelyek pedig a fentebb jellemzett offenzív kulturális politika hídfôállásaivá kell váljanak. Ha nem tudjuk ezeket az intézményeket úgy finanszírozni, hogy muködésük tervezhetôvé és ezáltal gazdaságosabbá váljon, akkor beszélhetünk mi piacteremtésrôl és beszélhetünk mi a magyar kultúra jelenlétérôl szerte a világban, ezt tudatos állami eszközökkel megvalósítani nem tudjuk. Meggyôzôdésem, hogy ennek érdekében meg kell változtatni az eddigi finanszírozási arányokat, megôrizve persze a korábban létrehozott, például a Nemzeti Kulturális Alapprogram által megjelenített értékeket.

Végezetül még egy megjegyzés, amely – az EU jelenlegi német elnöksége idején – különösen aktuális. Örvendetes látni, hogy kialakult egyfajta német–francia érdekszövetség az európai kulturális érdekek védelme érdekében. Mind Németország, mind Franciaország igen jelentôs lépéseket tesz – elsôsorban persze a nagy gazdasági vonzattal bíró kulturális területeken (film, hanghordozók) – annak érdekében, hogy ne csak a saját piaci érdekeit védje a saját országában, hanem az összeurópai érdekeket is. Ez a kezdeményezés nagyon is kedvez majd a magyar kulturális életnek, leginkább talán a filmgyártásnak. Nem szeretném, ha bárki is antiamerikanizmust hallana ki a szavaimból, de az tény, hogy jelenleg Magyarországon az európai filmek jelenléte messze nem éri el azt a szintet, amelyet a minôségük indokolna. Ezzel szemben az amerikai filmek, nyilván a rendelkezésre álló anyagi erô és a mindent lehengerlô marketingstratégiák miatt, elárasztják a magyar mozikat. Az EU-csatlakozás tehát e tekintetben is bizakodással tölthet el minket.

Feladatom az volt, hogy a kultúrafinanszírozás gyakorlati kérdéseirôl beszéljek európai uniós csatlakozásunk folyamatában. Stratégiánknak persze jóval többrôl kell szólnia.

A kultúra, mint fontos indentitásképzô tényezô, segítségünkre lehet abban, hogy nemzeti identitásunk egy összeurópai öntudatba ágyazódva erôsödjön. Az európai kultúra hazai bemutatása és az európai piacokat megcélzó offenzív kulturális diplomáciánk közelebb visznek e cél megvalósításához, s olyan kulturális környezetet teremtenek Magyarországon, mely hosszú távú gazdasági érdekeinknek is megfelel.

 


Staffan Carlsson 
Nincsenek közös mítoszaink

A nemzeti identitás kontra európai identitás kérdésében véleményem szerint nem a nemzeti identitás lehet problematikus, hanem az európai: az, hogy miként alakulhat ki egy európai önazonosság. Azokkal értek egyet, akik szerint ez nemcsak a kultúra kérdése, hanem jóval tágabban értelmezendô: hozzátartoznak azok a mítoszok, a közös történelmi emlékezet formái, amelyek összekötnek bennünket. Csakhogy ilyenek nincsenek. Nincs Európai Académie Francaise, nincs Európai Brandenburgi Kapu, nincs Európai Hôsök tere. Nincs közös mítosz, nincs közös politikai és kulturális emlékezet. Ugyanakkor nagyon is él a szükséglet az iránt, hogy az európai önazonosság tudata kialakuljon. Ez nyilvánvalóan olyan dolog, ami nem alakulhat ki egyik pillanatról a másikra. Rövid távon annyit remélhetünk, Európa-szerte jobban tudatosul majd bennünk, hogy közös gondokkal állunk szemben, és hogy közösen kell fellépnünk ezek ellen, legyen szó akár környezetünkrôl, akár a bunözésrôl vagy az emberi jogok megsértésérôl. Azzal, hogy megerôsítjük az ilyen gondokkal szemben európai szinten folytatott küzdelem törvényi hátterét, nem fog szertefoszlani nemzeteink önazonossága. Európa kulturális sokfélesége továbbra is érvényesülni fog. Minden nemzet kulturális hozadéka, legyen szó akár Ingmar Bergman filmjeirôl vagy Nádas Péter regényeirôl, továbbra is ebben a sokféleségben fog gyökerezni.

 


Tanja Jaaskelainen 
A kultúra nem csak exportcikk

Úgy öt évvel ezelôtt Finnországban egymást érték a konferenciák, viták, szemináriumok: mi lesz velünk, milyenek leszünk az Európai Unióban? Amerika kulturális lerakata leszünk? Egész évben német bôrnadrágban feszítünk? Napestig sziesztázunk, mint a spanyolok? Augsztusban megyünk szabadságra, mint a franciák? Dehát nálunk rövid a nyár, csak júliusban érdemes nyaralni, megszoktuk, hogy nyolctól négyig dolgozunk – és most ez a rend fölborul? Ez persze mind csak a felszíni aggodalom, valójában a kulturális és nemzeti identitás kérdéseirôl volt itt szó. Azokkal értek egyet, akik az önazonosság megôrzésének zálogát a nyelvi sokféleség megôrzésében látják. Abban, hogy egy finn anyanyelvunek legyen módja továbbra is tucatnyi különféle szóval megnevezni a „havat”, amire máshol többnyire csak egy szó van. Nálunk a svéd ugyanolyan hivatalos nyelv, mint a finn, s bár meglehet, a svédül beszélôk kissé másképp öltözködnek, más a gondolkodásmódjuk, mégiscsak Finnország lakói: közös kulturális közegben élünk, közös ügyünk ennek a kultúrának a megôrzése.

És itt hadd tegyek egy nagyon fontos megjegyzést: jó, ha egy nemzeti kultúra eladható külföldön is, de a kultúra nemcsak és nem elsôsorban exportcikk. A kultúra önmagában vett érték. Önismeret, önbizalom, önértékelés forrása és eszköze. Vegyük például a Kalevalát. Sok nyelvre le van fordítva, sokfelé eljut a legkülönbözôbb formákban, de számunkra mégiscsak az a lényeg benne, hogy ez irodalmunk alapja, s bárminél többet mond nekünk magunkról, történelmünkrôl.

 


Michael Carlier 
„Ellene vagyok a kultúra globalizációjának”

Olyan világban élünk, amelyben a pénz mozgatja az emberiség kultúráját. A pénz a motorja gyakorlatilag mindennek, ami bolygónkon történik. Mert mit jelent a pénz? Mindenekelôtt hatalmat, lehetôséget. Semmilyen kultúra nem létezhet, ha nem áll mögötte hatalom, amely fönntartja és terjeszti. Miért beszélhetünk magyar vagy finn kultúráról? Mert fönntartja egy szilárd állami intézményrendszer. Tegyük fel, hogy egyik napról a másikra eltunik a magyar állam vagy a finn állam: nem garantálom, hogy száz év múlva lesz még a világon finn nyelv, magyar nyelv, finn és magyar kultúra. Még bonyolultabb az az eset, amikor egy államon belül több nyelv, több kultúra él együtt. Ilyen Belgium is: két tökéletesen különbözô kultúrának kell megférnie egymás mellett. Nem merném kategorikusan kijelenteni, hogy a ma érvényben lévô rendszer örökkön fennmarad: lehetséges, hogy néhány hónapon belül az alkotmány módosítására is sor kerül annak érdekében, hogy bizonyos vonatkozásokban még hatékonyabban védjük a két etnikum, nyelvi és kulturális fejlôdését. A valóságban tehát nincs olyan, hogy belga kultúra.

Tudom, hogy ebben az intézetben, ahol vagyunk (a Közép-európai Egyetem – a szerk.), a világ globalizációja minden tanár és diák kedvelt vesszôparipája. Én, személy szerint ellene vagyok a kultúra globalizációjának. Szerintem nem lehet visszaállítani az írástudók európai köztársaságát sem, mégpedig annál a nagyon egyszeru oknál fogva, hogy a mai Európa nem beszél egy egységes kulturális nyelven. Épp ellenkezôleg, a regionalizmus erôsödik fel egyre inkább. Európában vannak régiók, amelyeknek megvan a maguk kultúrája, és készek azt megvédeni. Létezhet persze, mint ahogy létezik is már olyasmi, amit euro-angolnak hívnak, bár nem abszolút szükségszeruség, hogy épp az angol legyen ez a nyelv, más is lehetne a helyén, de abban mindenesetre nem hiszek, hogy egy csapásra elôállna egy egységes európai kultúra, és én ezt nem is tartanám kívánatosnak.

 

 

forrás:http://www.c3.hu/scripta/beszelo/99/0708/10kult.htm

Címkék: nemzeti kultúra

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Ez történt a közösségben:

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu