Csemer Géza Fejezetek a magyar cigányzene történetéből

 

A cigányzene útjai, úgy tűnik, kihalóban van: a társadalmi, művelődésbeli, ízlésbeli változások kiszorították. Ott tartunk, hogy már-már idegenforgalmi attrakciónak, múzeumi illusztrációnak számít. Ráadásul a magyarországi cigányság zöme nehéz időket él, s egyes rétegeinek kriminalitása az egész népcsoport megítélésére igen kedvezőtlenül hat. Az értékteremtő elődök példájának megismerése is segíthet a cigány fiatalságnak, hogy megtalálja helyét a társadalomban, ne a rosszat, hanem a jót kövesse. Egy kis történelem.

Az európai cigányság ősei az első évezred vége felé indultak el az őshazából, Indiából Nyugat felé. Téves tehát a hiedelem, hogy a cigányság Egyiptomból jött: még a 19. század végén is a „fáraó népének" tartották népünket. (Ezt az emberek elsősorban a templomban hallották, és ezért kezdték a romák (rom = ember) is magukra venni az egyiptomi eredetet.)

A Nyugat felé vándorlás sok évszázadig tartott. Közben egy-egy ország területén sokáig elidőztek, ahogyan a honfoglaló magyarok is. Magyarországra az első hullámunk Görögország felöl jöhetett, erre az onnan hozott szavak engednek következtetni (például lulud'i = virág).

A 15. századbeli följegyzések negatív jelzőkkel illetik keleties vonásokkal rendelkező népünket, idegennek találnak bennünket, eltúlozzák a kétségen kívül létező civilizációs különbségeket. A korabeli magyar királyok közül János Zsigmond 1423-ban menlevelet s ezzel önkormányzati jogot adott őseinknek.

A 16. század folyamán több országból kiűzték a cigányokat, köztudomású, hogy Angliában Erzsébet királynő uralkodása idején tűzzel-vassal irtották őket. Magyarországon azonban türelmet tanúsítottak irányunkban. Őseinkről ettől az időtől kezdve már mint muzsikusokról szólnak a följegyzések. II. Lajos király számadási naplójának 1525. május 3-i bejegyzése tudósít: „fáraók" muzsikáltak az udvarában „cithara" (húros) hangszereken. Thököly Imre fejedelem zenekarában magyar és német zenészek mellett cigány is szerepelt - muzsikustársai tehát egyenrangú partnernek fogadták el. Meg kell jegyezni, hogy miközben a cigányok különböző csoportjai Európa északi és északnyugati részeibe is eljutnak, addig a muzsikából élő cigányság letelepedési határai azonosak a történelmi Magyarország északi határaival.

Mária Terézia és utódai rendeleti úton próbálkoztak a vándoréletet élő, sátrakban lakó csoportok letelepítésével, európaizálásával - kevés sikerrel.

Ugyanez vonatkozik az időközben, második hullámként érkező úgynevezett oláh cigányságra. A magyar cigányok (romungrók), kivált a muzsikusok fokozatosan megtalálták helyüket a települések peremén, és hasznossá tudták tenni magukat: nyáron vályogot vetettek, házfalat tapasztottak, télen muzsikáltak, közben kolompárkodtak, iszkábát (eszkábát) készítettek, szöget vertek, fúrót kreáltak stb.

 

A magyar cigánymuzsika legrégebbi nagyjai

A 18. századtól kezdve szaporodnak a cigányságra vonatkozó adatok. Az 1782-ben végrehajtott első összeírás szerint 43.000 cigány élt Magyarországon, akikből mintegy 1.500 volt muzsikus.

Tudjuk, hogy Csáky Imre bíboros 1737-ben fogadta szolgálatába Barna Mihályt és zenekarát, amely hegedűből, kontrahegedűből, hárfából és nagybőgőből állt.

A bíboros portrét is készíttetett kedves cigányáról, aki színes libériában állt modellt a festőnek. Gvadányi József költő 1787-ben keltezett följegyzése szerint cigánybandával „múlatta idejét". Az 1790. évi országgyűlés zenekedvelő urai a kolozsvári „muzsikás kórust" fogadták föl, hogy az ilyenkor szokásos alkalmakon a zenét szolgáltassák.

A 18. században bontakozik ki a zenetörténet két nagy prímásának művészete: Czinka Pannáé (1711-1777) és Bihari Jánosé (1764-1827).

Az első hivatalos működési engedélyt - már a 19. században - Szegeden kérte és kapta meg idősebb Erdélyi Náci és „zenetársulata" a városházától.

A hajdani cigányzenekarokban a vonós hangszerek és a hárfa mellett duda is szerepelt. A hárfát a 19. századtól kezdve lassacskán kiszorítja a cimbalom, ami sokkal gazdagabbá teszi a zenekari hangzást: a dallamok mögött egyre nagyobb szerepet kapnak az akkordok. A dudát is ekkor kezdi kiszorítani a „kissíp" és a „nagysíp", vagyis a klarinét és a tárogató. A 19. században az osztrák szórakoztató zenének nyomdokain a ma is használatos zenekaros felállás terjedt el: a prímás-kontrás-cimbalmos-nagybőgős formáció, amely klarinéttal, kisbőgővel, majd egy későbbi harmonizáló stílus kialakulása folytán tercprímással és brácsával bővül.

Tudomásunk szerint Galántán jelentek meg először az ilyen formációban játszó muzsikusok, köztük Bihari és bandája. A Galántán működő zenekarról följegyezték, hogy szimfóniákat, koncertdarabokat is előadott, valószínűleg hallás utáni, kotta nélküli előadásban.

 

Egy kis zenetörténet

Sárosi Bálint zenetörténész kutatásai alapján úgy vélte: a nemzetközi cigányságnak nincs közös nyelve, minden országban a honos nép zenei nyelvét vették át, azt művelték, terjesztették. Csak így tudtak megélni az adott közegben. Ugyanakkor stílusuk olyan közös etnikai vonásokat mutat, mely a nem túl avatott fül számára is elárulja származását, legyen az magyar, román vagy orosz cigány. „A cigány temperamentum bizonyos szertelenség, érzelmi túltelítettség, mindemellett: markáns és uralkodó ritmika azonnal szembetűnővé válik, ha ugyan azt a dallamot cigány-, illetve paraszt zenekari előadásban állítjuk egymás mellé."

Sárosi professzor másik megállapítása: „... a cigányságnak nem volt eredeti hangszeres zenéje. Kétségtelen, hogy csak a vokális zenéjüket ismerjük, énekeiket, amelyeket szájbőgővel, esztam-szerű vakkantásokkal kísérnek, valamint alkalmi ritmushangszereikkel (kanalakkal, üres (ceglédi) bádogkanta ütögetéssel stb.) kísérnek. Így csak feltételezni lehet, hogy ahol ilyen gazdag vokalitás virágzott, ott ősi hangszereknek is kellett lenniük, ám azok nyilván a hosszú vándorlás alatt elfelejtődtek, illetve a befogadó ország hangszerei kiszorították használatukat."

 Sárosi Bálint kimutatta a közfelfogásban cigányzenei stílusjegyeknek ismert motívumok eredetét.

„Dús, helyenként modoros »cifrázás« a verbunkos zene idején bukkan föl a cigányzenekarokban. Oda azonban a kor műzenéjéből, a barokkból, annak díszítő apparátusából származott el. Hasonlóképpen a variálás technikája. A másik, keletiesnek, ősi cigányosnak tűnő elem, a bővített szekund lépés valóban keleti, de nem cigány eredetű: a törökség közvetítésével jutott Magyarországra, és vált a XVI-XVII. századi hazai zenei nyelv részévé, hogy aztán a verbunkoson keresztül Liszt Ferencig, illetőleg a XX. századig érő magyar nóta műfajáig eljusson... Az üveghang (flageolette) és a pengetés (pizzicato) nyugati műzenei fogások."

A magyarsághoz hozzánőtt népcsoport kulturális tevékenységével nagy szolgálatot tett a hazának. Muzsikája révén beépült a nemzettudatba, beilleszkedett a magyarságról alkotott képbe, abba is, amelyet a külföld alkotott magának a magyarokról.

Itt mindenekelőtt a korai romantikára, a magyar zenei önkifejezés első európai hatósugarú termékére, illetve vetületére, a verbunkosra kell gondolnunk. Ennek a magyar műzenei stílusnak, mely a nevét a korabeli toborzó táncról kapta, lelkes cigánybandák voltak a kifejlesztői és elterjesztői. Kiváló prímások - mint Bihari János és a fiatalabb Rózsavölgyi Márk - vonóján válik a verbunkos a 19. századi magyarság zenei műfajává, amely Haydnra és Mozartra éppúgy hatást gyakorolt, mint később Beethovenre, Schubertre vagy Berliozra.

„A 'bokázó', a bővített másodos 'cigány magyar' hangsor, jellegzetes figurációk, triola girlandok, a 'lassú és friss' változtatása, szélesen ívelő, szabad hallgató melódia és tüzes 'cifra - ritmus' - mindezek mint magyar motívumok szivárogtak be Európa zenéjébe, messziről elárulva hovatartozásukat."

Kiváló zenekarokat szerveztek a tanulékony és a jó zenei ízlésre adó cigányok, már nem csak talpalávalót húztak, de asztali zenét is szolgáltattak, és a szalonok főúri közönségét is képesek voltak játékukkal elbűvölni, vetélkedve az osztrák udvari zenekarokkal. Repertoárjukban műzenei darabokat is fölvettek, és képesek voltak kottából is játszani a népszerű zeneszámokat. Ettől az időtől kezdve mondhatjuk: a kisnemesi és középnemesi réteg polgárosulási szándékát is segítették, és a hiányzó városi zenekultúrát is igényesen pótolták. A vidék ugyanis nem rendelkezett képzett zenei együttesekkel, csak a vidéki nagyvárosok némelyikében és a főúri kastélyokban működtek olyan zenekarok, melyek igényes zeneművek előadására is képesek voltak. A cigányzenekarok fölzárkóztatták a magyar zenei ízlést az európaihoz, újabb, a stílust is népszerűsítő zeneszámokat alkottak és terjesztettek el.

Egy korai adat szerint „... a pest-budai magyar színtársulat 1790. évi első előadásán a nógrádi cigányzenekar szolgáltatta a zenét, s ... a magyar színházi előadások később is többször cigánymuzsikusok közreműködésére szorultak."

Erkel Ferenc operazenekarában cigány nagydobos működött, és a cimbalom megszólaltatását is cigányra bízta.

A magyar muzsikusok szerepe is jelentős volt a verbunkos kultúrában, elég, ha a hallatlan népszerűségre szert tett Lavotta János nevét említjük Csermák Antalé mellett. Műveik   Csámpai   Ivó,   századunk   kiváló   hangszerelő zenésze kiigazítása mellett váltak a nagy cigányzenekarok repertoárdarabjaivá.

 

Cigányzene a szabadságharc és az önkényuralom idején

Fényes fejezete a magyarországi cigányzene történetének az 1848/49-es szabadságharc. Amelyik zenekar valamit is adott magára, az ott volt a táborokban, és húzta az ütközetbe indulóknak a lelkesítő zenét, a katonák pihenőjében pedig a szórakoztatásukról gondoskodott. A múlt század közepének valamennyi neves bandáját a táborokban találjuk, és a szabadságharc bukása után a hadviselt zenészeket különösen nagy tisztelet övezte. Markó Miklós Cigányzenészek albuma című könyvéből ismerjük sokak nevét. Boka Károlyét, akinek a debreceni városi tanács később megfestette a portréját, Kálozdi Jancsiét, aki Esterházy herceg pártfogásával a bécsi konzervatóriumban tanult, Sárközi Ferencét a legeurópaibb cigányét", aki a szabadságharcban hadnagyi rangot s „az összes cigányzenészek karmestere" címet viselt, Farkas Jancsiét, aki Klapka György seregében szolgált, s azután bejárta Európát, Amerikát...

Az elvesztett szabadságharcot az elnyomás sötét évei követték. Fontos, maguk vállalta feladat hárult a cigányságra: éleszteni kellett a kihunyó parazsat, a szabadságharc emlékét idézni, hogy ki ne aludjon végképp a gyülekezési tilalmak, rendőri önkény, cenzúra, a besúgó hálózat idején. A cigányság bátran viselkedett az elnyomókkal szemben. Egy-egy nóta elég volt a kedélyek fölkorbácsolásához, s már-már kihívásszámba ment, hogy mégis újra meg újra eljátszották őket. A rendőrség a muzsikát, a muzsikusokat semmilyen tiltással nem tudta megfékezni.

A nemzet vezető értelmisége: írók, zsurnaliszták, színészek, tanítók gyógyírral szolgáltak a nemeseknek, az iparosoknak és kereskedőknek a lelki sebek okozta fájdalmak elviselésére. A rendszeres tiltások ellenére gyülekeztek kúriákban, magánházakban, vendéglőkben, és terjesztették műveiket: verset, prózát, dalokat, amelyeket a zsarnokság elleni gyűlölet hatott át. Az efféle titkos összejöveteleken, a politikai eszmecserék alkalmával mindig ott volt a cigány, hogy alkalom adtán kezébe kapja hangszerét és emlékeztessen.

A tehetősebb polgári házakban rendezett estélyek, bálok, mulatságok, „dalidók" (a műfaj szellemi atyja Oláh Albert kisbőgős volt) alkalmat szolgáltattak a zenei együtteseknek, hogy egyre igényesebben alakítsák repertoárjukat, s nótáik hosszú időn át divatban maradjanak. Ekkoriban terjedt el a kaszinók divatja, ahol a cigánybanda ugyancsak gyakran mulattatja az arisztokratáktól a polgárság középrétegéig, de hierarchia szerint külön csoportokba szerveződő tagságot. Ennél sokkal demokratikusabb intézmény volt a kávéház, ahol a cigányzene már a 19. század elejétől-közepétől teret kapott.

Vahot Imre, Lisznyay Kálmán, Sárosí Gyula fővárosi írók körében lett ismert Nyizsnyay Gusztáv dalköltő is, aki a fél országot bejárta a maga költötte dalok előadójaként, s ezzel a szellemi és zenei élet gerjesztőjévé válhatott.

„Míg Liszt Ferenc a XIX. században a cigányzenét, pontosabban szólva a cigányok által játszott zenét a magyar népzenével azonosította, emberöltővel később Bartók Béla, Kodály Zoltán és követőik más nézeteket vallottak. Népzenegyűjtő munkásságuk föltárta a magyar népzene mélyrétegeit, a parasztdalt, az ötfokú népi örökséget, és az újabb-kori, úgynevezett új stílusú réteget. Ettől kezdve a tudományosság ezt tartotta az egyedül hiteles magyar népzenének" - írta Tóth Aladár.

 

A magyar cigányzene „aranykora"

Az 1867-es kiegyezés után új zenei virágkor indul el, új műfajok keletkeznek, zenében, táncban. A csárdás és a palotás még közkedveltebb lesz, sőt az úri táncok már a nép körében is kezdenek gyökeret verni. Erkel Ferenc elévülhetetlen érdeme, hogy a szalonképessé tett paraszt-csárdás mint a palotás gyors része az Opera színpadára is fölkerülhet.

Egyre terjednek a cigányzenekarok föllépési színterei: sétányokon, (promenádokon) díszkertekben, parkokban is szól a muzsika. A magyar zenében a 19. század végére végérvényesen elkülönül a komolyzene és az úgynevezett könnyűzene.

A cigánycsaládok jeles tagjaiból házasságok révén dinasztiák szerveződnek szerte az országban, és olyan népszerűségre tesznek szert, mint annak idején a Bihari és a Banyák család. A 19. század második felének jelesei közül említsük meg Boka Károlyt, Farkas Miskát, Bunkó Ferencet,   Kálodzy   Jancsit,   „a   legműveltebb   magyar cigányt": Sárközi Ferencet, aki Hegyi Leopold árván maradt leányát, az egyetlen magyar, cigányprimadonnát, Hegyi Arankát vette gyámsága alá. Híres volt Pintér Pál éneklő cigánykaravánja, amelynek jóvoltából a magyar cigányzene és ének Moszkvába is eljutott. József főherceg baráti viszonyba kerül Sági Balogh Jancsival, Piros Józsi pedig „udvari muzsikusa" volt. A „Palatinusz Jóskának" becézett legmagyarabb főherceg rajongott a cigányzenéért, és mindent megtett a cigányság felemeléséért.

Nagynevű dinasztiák alapítói voltak a Békés megyei Purcsik és Pukák, Debrecenben a Magyariak, Pityók. A nyíregyházi Benczy Gyula Krúdy Gyula prímása volt. Akkoriban mondták: mindenkinek megvan a maga cigánya.

A kolozsvári Pongrácz Laja országos cigányelnökként is tevékenykedett, mint később Brassói Kozák Gábor és Rácz Zsiga.

A legendás Nagygéci Rácz család tagjai közül valók: Rácz Rudi, Rácz Rudiné, híres Rácz Pali, fia, 36. Rácz Laci és Rácz Zsiga. De a Berkesek, Berki, Kóczék, Káték, Fátyolok, Murkák, Munczik, Puporkák, Radicsok, Vidákok népes családjai sem maradhatnak ki a felsorolásokból.

A millennium örömmámorában felbuzdult nemzeti érzést, mi sem táplálhatta jobban, mint a cigányok magyar muzsikája, amely méltónak bizonyult a nemzetközi elismerésre is. Cigányaink játszottak Párizstól Monte-Carlóig és Ostendéig minden nagyvárosban és felkapott fürdőhelyen. Eközben olykor romantikus szerelmek is szövődtek. Nagy vihart kavart a századvégén Rigó Jancsi, az egyébként középszerű prímás históriája, aki megszöktetett és feleségül vett egy belga hercegnőt.

A leghíresebbek nevét sincs elegendő hely fölemlíteni. Salamon János, Balázs Kálmán, Mányi Lajos, Gönczy Károly, Balog Károly. Egy-egy legenda: Banda Marczi, Radics Béla, Kuty Vince, Bogdán Bertalan, Csóka József, Balázs Pista, Dombi Rudi, Pege Károly, Babári Jóka, a cimbalmos Horváth József, Pintér Pál, és Lányi Géza mellett a legkitűnőbb cimbalmosok századunkban: Lukács István, Oláh Ernest, Németh János (ez utóbbi un. Zsidóhangolású cimbalom játszott), valójában mind a múlt századbéli, nem cigány Allaga Géza cimbalomművész és zeneszerző követői.

Alébert Istvántól Zsiga Jánosig igen sok név sorakozik, mind jeles és kiváló muzsikusok: Kállay (Kálai) Gyula, Vörös, Fátyol, Dajna Balogh Bandi (kisbőgős), Munczy Gyula (kisbőgős), Lányi Gyula. Kiváló tárogatós volt a századelőn a híres Mujka-Pecek.

A polgárosodó cigánymuzsikusok a századfordulótól kezdve egyre gyakrabban vesznek föl régi nevük helyett új, magyar hangzásút: sok Kolompárból lesz Lakatos vagy Kárpáti. Sajnos sok költői, szép cigány név hullott ki így a feledés kútjába.

A Lakatos dinasztiából a közelmúltban újabb arcok lettek ismertté, a nagy elődök neveit viselő unokák, dédunokák, Déki előnévvel: unokaöccsök, mint Lakatos Flóris, a 100 tagú egyik alapító prímása.

 

A „rajkók"

A leendő muzsikusok képzése sokáig az apákra, nagybácsikra hárult. A gyerekek „malacbandákba" verődve próbálgatták a hangszert, a zenekari játékot. Budapesten volt hivatásos cigányzenész-képzés, például a 30-as években már létezett a Bihari-iskola vagy az Aranyossy-féle, melynek leghíresebb neveltje idősebb Járóka Sándor volt, s amelyet a Száztagú örökös főprímása, Boros Lajos is nagyrabecsüléssel emleget. Ám a pesti cigánygyerekek közül sokan lődörögtek a kávéházak körül, mezítláb, orrukat a hatalmas tükörablakokhoz nyomva, míg a főpincér el nem kergette őket. Az Ostende kávéház egyik muzsikusának, Szilágyi Jenőnek támadt az a kitűnő ötlete 1935-ben, hogy a kallódó utcagyerekekből zenekart szervez. Megállapodott a kávéssal, aki délelőttönként az „iskola" rendelkezésére bocsátotta a kávéház különtermét. A rajkók néhány év múlva már Amerikában turnéztak, páratlan sikerrel. A legifjabb prímás-csemete nyolc, a legidősebb zenekari tag, a bőgős huszonkét esztendős volt.

Ennek az iskolának jeles hagyományát elevenítette föl 1952-ben Farka Gyula - maga is az Ostende hajdani rajkója - a KISZ Központi Művészegyüttes Rajkó-zenekarával, a mai Talentum Művészeti Iskola elődjével. Azóta ez az intézmény százával ontja a tehetségesebbnél tehetségesebb ifjakat, megtanítva őket a kottaolvasás mellett a zenekari összhangzás mikéntjére, és arra a repertoárra is, amelyet mind a vidékre kerültek, mind a fővárosban maradtak azóta is tudnak. A rajkókat az elmúlt ötven évben oktató kiváló prímások kiváló zenepedagógusok is voltak, az említett Boros Lajos éppúgy, mint Mészáros Tivadar, a Nyáry fivérek stb.

 

A cigányzene riválisai

A magyar műzene mindig is ki volt téve a Nyugat és a nagyvilág zenei hatásainak. A kiegyezés utáni nagy gazdasági fellendülés következtében az országban gyors ütemben kiépülő vasútvonalakon jöttek-mentek a zenei együttesek, főként osztrákok. Elkerülhetetlen volt, hogy az importált valcerek, polkák meg ne jelenjenek a vidéki bálrendeken, koncerteken s hogy ezzel polgárjogot ne nyerjenek hazánkban.

A fúvós zene is tért hódított. A monarchia többi népe a csehektől és a németektől tanulta el, s hamarosan igen nagy népszerűségnek kezdett örvendeni.

                                  A  hadsereg  megszervezésekor  a  vidéki  garnizonok laktanyáiban trombitásokra volt szükség:  a hadgyakorlatokra vonuló csapategységek menetelése alatt fúvós zene szólt: marsok. Azaz indulók. A század végén megszervezett tűzoltóegységek is eltanulták, magukhoz illőnek tartották a fúvós zenét.

Az úgynevezett parasztbandák a cigányzenekarok mintájára szerveződtek és terjedtek el országszerte. Komoly rivalitás vette kezdetét. Parasztlakodalmat parasztbanda kísért. A cigányzenekarok élelmes tagemberei megtanultak fúvós hangszereken is játszani máris fölvették a versenyt a „gádzsó" zenekarokkal. Amikor a hintó polgári változata, a fiáker és konflis (később az autó) is elterjedt, nem gyalogos menetben vonult a násznép a templomba, hanem ezeken a járműveken. Ezzel újra megszűnt a kívánalom, hogy a cigányok fúvós hangszereken, a húrosokkal váltva is tudjanak muzsikálni.

A polgárosulás szükségképpen magával hozta a szalonzene igényét. A bécsi mintát követte a magyar kis-és középpolgárság is. Ez az operetthez közel álló francia, osztrák, cseh gyökerekből táplálkozó városias dallamkincs, éppen a könnyen megjegyezhető melódiák és egyszerű harmóniavilág jóvoltából abszolút nem jelentett gondot a cigányzenészeknek, természetes könnyedséggel vették át sorra a híressé vált szerzők, Monti, Suppé, Künekke, Offenbach és Straussok műveit. Műsorukban ezeket a mai napig fönntartják. Az opera- és operett-nyitányok és részletek, olasz, francia dalok átformált népies műdalformák stb, igényes partitúráit a múlt század végétől már a nagy tekintéllyel rendelkező (cigány) karmesterek készítették a „Besetzungok" számára.

Az első világháború előtt jöttek divatba azok a zenék, melyek szülőhazája Amerika volt. Tánciskolák, revük hangosak voltak a jazz elemeket is tartalmazó zenétől. Ekkor válnak közkeletűvé a zenegépek, amelyek mára gyakorlatilag kiszorították az élő zenét a vendéglátóhelyekről, s vették el a kenyerét a városi cigánycsaládok százaitól.

A cigányok első szervezett megmozdulásai is a „csassz" ellen folytak. A cseh származású amerikai Krenek „Húzdrá Johny" című dzsesszoperája ellen Budapesten tüntetni voltak kénytelenek az állásukat féltő cigányzenészek. Nem véletlenül érezték meg a nagy vetélytársat a dzsesszben.

„Eredete trombitára, szaxofonra, zongorára épített néger jazz volt, amit a gramofon, a hangosfilm a rádió is kezdett terjeszteni. Kezdetben a hegedűs is szerepet kapott benne, a bőgő napjainkig része maradt. Ez a zene még csak előlegezte a mai improvizatív jazz muzsikát, de a húszas évektől kezdve egyre nagyobb népszerűségre tett szert. Az újszerű ritmikát, a jazzdob effektusait nem igazán lehetett vonós együttessel visszaadni. De még ez sem rendítette meg a cigányzenekarok pozícióit. A korai jazz számok dallamosak voltak, ezért könnyen megtudták tanulni, a ritmusát megtanulták markírozni..., eleve beépítették a dallamba, dob nélkül is lüktetett az."

A századelő dzsessz-divatjából még nem rendült meg alapjaiban a cigányzene pozíciója. Kellett hozzá más is.

 

A magyar nóta hanyatlása

A 19. századi népszínmű-irodalom egyúttal a népies magyar műdal virágzását is útnak indította. A színpadon is szerephez jutó verbunkos zenéből alakul ki a táncra való csárdás és az éneklésre szánt, egyszerűbb dallamvilágú hallgató. Ennek egyenes folytatása a 19. század végétől a 20. század első feléig virágzott „magyarnóta", amely századunk közepére hanyatlásnak indult, s ma már komoly erőfeszítések szükségesek az életben tartásához.

Sok-sok örökzöld alkotást jegyeztek a szerzők és előadó cigányzenekarok is a nemzet számára. A múlt századiak - Egressy    Béni,    Szénfy    Gusztáv,    Simonffy    Kálmán, Szentirmay Elemér - dalai magukon viselték a verbunkos eredet nyomait. A 20. századba áthajló „aranynemzedék" kezén kristályosodik az a nemzeti jegyeket nem nélkülöző, parasztembertől az iparoson, kispolgáron keresztül a dzsentriig, a társadalom legszélesebb rétegeit fogva tartó, szívhez szóló zenei nyelv. Dankó Pista, Fráter Lóránd, Balázs Árpád nevei jelzik annak a mérhetetlen dalkincset, melyben egyfajta életérzés is testet öltött, a sírva-vigadástól a féktelen, már-már önpusztító mulatásig, amelyet bírálni lehet magasabb esztétikai szempontokból, de létét, hatását, varázsát tagadni aligha. A ha - úgymond - pesszimizmus, világfájdalom, máskor meg hetyke dac fogalmazódik meg bennük, akkor annak éppúgy valós háttere kell legyen, mint a századokkal korábbi kuruc daloknak és bujdosó énekeknek.

1848-tól századunk közepéig sok-sok bántás érte országunkat: népünknek volt oka és joga sírásra és a tehetetlen düh valamifajta kinyilvánítására. Keresett, dekadens, idejemúlt - hirdették ellenzői, és fennem gyűlölik mai tagadói is. Kosztolányi Dezső „A mi nótáink" címmel tervezett tanulmányának vázlatában még helyénvalóan értékelte a műfajt: szerinte a magyar nóta hallgatásához alkalom és hangulat kell, ennél több nem is fontos. A népies műzene presztízsvesztéséhez egyre erősödő mértékben hozzájárult a század elején kezdődött tudományos igényű népzenegyűjtői munka, elsősorban Bartók Béla és Kodály Zoltán tevékenysége, akinek nagy érdeme, hogy felfedeztették a magyar koncertlátogató közönséggel a paraszti zenekultúra „tiszta forrásból" származó gyöngyszemeit, és rámutattak a népies műzene kétségtelen gyengéire - de a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiöntötték: rajongóik szemében a magyar nóta általában vált lenézett, másodrendű műfajjá.

Ez az általánosítás azért is igazságtalan és helytelen, mert maga Bartók sem volt elvakult ellensége a népies műzenének: feldolgozott, idézett a műfaj jeles darabjaiból. A kommunista ideológia sem tudott mit kezdeni a magyar nótával: magyarkodónak, irredentának, kispolgárinak ítélte, és felülről irányítva a közízlést mindent megtett, hogy a köztudatból kiirtsa kedvelését, giccsként bélyegezze meg.

„Az 1945-ös rendszerváltozás egyelőre nem befolyásolta a cigányzene helyzetét. A koalíciós időkben látszólag minden ott folytatódott, ahol abbamaradt, legföljebb a közönsége csappant meg, részben azért mert az embereknek a háború tépte mély sebek miatt nem volt kedvük mulatni, és azért is mert az un. törzsközönség jelentős hányada, az úri osztály menekülésben volt." Megjegyzendő, hogy sokan maradtak itthon, de visszahúzódtak a nyilvánosság elől, a kuláknak nevezett paraszti réteg is, mert a hatalom rövidesen megkezdte az „osztályharcot".

„Az új hatalom művészpolitikája látszólag nem volt cigányzene-ellenes, nem is üldözte de nem is támogatta, ... akármennyire az egész nép zenéje volt, mert el kellett ismerni, hogy a summások ugyanúgy ismerték és magukénak vallották a cigánymuzsikát, mint az arisztokrácia."

Az ötvenes évek zenei irányzatai között elsősorban a kodályi értelemben vett népzene kapott támogatást. Előtérben tartották a szovjet zenekultúrát, másoló műfajokat is, amelyek politikai propaganda célokat szolgáltak. Ezek indulók, orosz és szovjet balettkeringők, népdalegyvelegek, folklór fogantatású táncdallamok, csasztuskák, magyar műnépi, műdzsesszes melódiájú agitatív szövegű zeneszámok voltak. Kitaláltak rájuk egy gyűjtőfogalmat is: ez volt az esztrád zene. A vegyes, mindent játszó cigányzenekarok, a „melody combók" is játszották.

A cigányzene bénító válsága valójában a hatvanas évektől vette kezdetét, s ez dátumhoz is köthető: nevezetesen a Beatles együttes fellépéséhez, ami a világ könnyűzenéjében másutt is átrendezte a sorokat. Ráadásul széles körben divatba jött és megerősödött a magnetofon, a táskarádió és természetesen a televízió. A beat-zene valósággal őrületbe kergette a fiatalságot. Ez már nem zenerajongás volt csupán, hanem egy életérzés fölmutatása.

A 70-es években sorra alakultak a hazai beat-együttesek is, immár a felnőttek is beálltak a rajongók közé, e révén egyesült az ország, ez a zene ugyanúgy képes lett generációkat összefogni, mint száz évvel korábban a magyar nóta, majd a disco is divatba jött és több nemzedék körében hódított. Csoda-e, ha a cigányzene tábora megtépázódott, és a stílust kifejezetten a legidősebb korosztály tartotta fenn? A cigányzene a dzsesszhez még tudott alkalmazkodni, a beathez már nem, éppúgy, ahogyan a mindent játszó, kellemes hangzású, gyakran vegyes - cigány és nem cigány összetételű - szalonzenekarok sem voltak képesek visszahódítani a közönséget.

 

Van jövő

A rendszerváltozás utáni időszakban a tanult cigányság körében vannak, akik úgy vélik ma is, hogy a cigányzene műfaja nem a lomtárba, nem a múzeumokban való - zseniális tehetségek előadása révén az egyetemes kultúra része marad továbbra is. A világ legnagyobb zenészei mindig elismerték és csodálták stílusunkat, briliáns virtuozitásunkat. Világhírűvé vált művészek emelkedtek ki sorainkból: Rácz Aladár, Banda Ede, Dénes Margit stb.; vállalva vagy nem vállalva cigányságukat, mint Cziffra György, Stefán Ruha, és az új nemzedéket képviselő, nagy reményű hegedűs, Lendvai József.

Tehát kell hogy éljen, kell hogy művelődjenek előadói (egyik se megy a másik nélkül) kell hogy visszanyerje a világban  azt  a presztízsét,  amit egy Európától  idegen rendszer, egy antiintellektuális, nem emberközpontú és nem lényegileg toleráns ideológia képviselői vettek el.

A mi cigányzenénk sem nem sovén, sem nem nacionalista, nem áll a globalizáció elé, se mögé. 100 tagú cigányzenekar - van. Ha rajtunk, cigányokon múlik - lesz is.

Felhasznált irodalom, forrásművek: Csemer Géza: Habiszti - cigányok élete, étele /Almanach/ Budapest 1994. Felletár Béla: Markói prímások és zenészdinasztiák. Makó 1997. Markó Miklós: Cigányzenészek albuma. Budapest 1896. Sárosi Bálint: Cigányzene. Zeneműkiadó 1971. Szabolcsi Bence szerk.: Zenei lexikon. Zeneműkiadó   Az idézetek a fenti művekből származnak, kiemelések tőlem. Csemer Géza

 forrás:http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/romak/cigany_irodalmi_arckepcsarnok_1/pages/010_csemer_geza.htm