Dankó év van, halálának 110. évfordulója, s ha nem írtam volna már régebben a híres prímás és dalszerző aradi fellépéseiről, kalandjairól, most bizonyára sietve megtenném.

Mert, amint a megemlékezések aradi részvételéből is kitűnt, volt „némi” köze városunkhoz. Többször fellépett itt „bandájával”. És nem nyomtalanul! Arad felől fúj a szél, Aradi lányok címmel nótát komponált. Nem tette ezt meg ezt a kor többi prímása közül senki más, noha előtte és utána is igencsak nagy nevek húzták a talp alá valót az aradi vendéglőkben, kávéházakban, kiskocsmákban: ifj. Rigó Jancsi, Rácz Laci, Erdélyi Kálmán, Magyary Imre, Purcsi Pepi, hogy csak néhányat említsünk.

Alig esett szó viszont Dankó kedves aradi barátjáról és „szerzőtársáról”, Nikolics (Nikolits) Döme (1851–1930) köz- és váltóügyvédről, aki a Leányrablás című, Dankó dalokkal megtűzdelt népszínművet írta.

A darabot 1898-ban bemutatta a Városi Színház és a premieren jelen volt zeneszerző is.

A szerb gyökerű aradi ügyvéd egy román fiú és egy magyar lány szerelmének történetével a két nép közeledését próbálta elősegíteni a nemzeti mozgalmak erősödésének időszakában. A dalok szövegírója Pósa Lajos volt. Ekkoriban került barátságba Pósa Lajossal a mulatozást és a tréfálkozást kedvelő, a társasági életben igen népszerű fiatalember.

Nikolics Döme ügyvédi pályájáról nemigen találtunk adatokat. Az viszont tény, hogy a város társadalmi életében hangsúlyos szerepet vállalt, gyakran publikált az Arad és Vidékében, franciából fordított. Irodalmi ambícióinak java azonban beteljesületlen maradt.

A „magyar dal Petőfije” valahányszor Aradra jött, mindig Nikolics házában szállt meg. Az ügyvéd maga is nagy zenekedvelő volt, s a szájhagyomány szerint emelkedett hangulatában hegedűt is cserélt Dankóval, ám a prímás elhatalmasodó betegsége miatt többé nem jöhetett Aradra. Így a híres hangszer jó ideig az ügyvéd birtokában maradt. Csak Dankó halála után sok évvel, 1929-ben küldte vissza Szegedre.

Nikolics nevéhez fűződik a századelő egyik népszerű helyi asztaltársaságának megalakítása, amely a Puhák névre hallgatott és a Vadászkürtben tartotta összejöveteleit. Tagjai közé tartoztak Institoris Kálmán nyugalmazott polgármester, Krispin József zenetanár, Virágh Lajos városi főmérnök, Tabakovits Emil és Kotsis Lajos építészek. Az asztaltársaság tagjai akkoriban már valamennyien túl jártak életük delén, és „tevékenységük” – a többi, jobbára politikai elkötelezettségű asztaltársaságoktól eltérően –, főként egymás kölcsönös ugratásában merült ki.

Dr. Apró Ferenc szegedi ügyvéd, művelődéstörténész jóvoltából eljutott hozzám egy apró történet, amelynek főszereplője volt az aradi ügyvéd. Gyöngyössy Rezső aradi festő 1912-ben hunyt el és közeli barátja, Nikolics állítólag egy palack ménesi bort és a művész pipáját is elhelyezte a koporsóba. A temetésről Bolgár Lajos tudósított, de írását felületesen olvasták el a szegedi barátok, és azt hitték, hogy az ügyvéd hunyt el.

A kínos félreértésről Pósa Lajos, akinek névnapjaira aradi barátja mindig ménesi bort küldött, verset jelentetett meg a Szegedi Napló 1912. augusztus 17-i számában A feltámadt Nikolits Döméhez címmel.

A víg kedélyű, híres emberekkel barátkozó ügyvéd a kisebbségi sorsba jutva belevetette magát a politikába. Mintha idős korában pótolni szerette volna korábbi mulasztásait, feledtetni viszonylag léha életmódját. Visszavonult máriaradnai kolnájába és csak a Magyar Párt ügyeivel foglalkozott. 79 éves korában hunyt el.