Petőfi Sándor: RÓZSAVÖLGYI HALÁLÁRA

Vén muzsikus, mit vétettem én neked,
Hogy mindig csak szomorítasz engemet?
Keseregtem, mikor szólt a hegedűd,
Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb,
Ez nekem még keserűbb!
Régi sorsa magyaroknak a bánat,
E nélkül már tán élni sem tudnának,
Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom,
Hadd busúljunk legalább a nótádon,
Hadd busúljunk nótádon!


Cudar nemzet biz a magyar, hiába,
Nem igen néz se előre se hátra,
Elfeledte, ami történt ezelőtt,
A jövő meg? Bánja is ez a jövőt,
Bánja is ez a jövőt!


Egyszer ember csak a magyar, mikor a
Fülét szivét megtölti a muzsika,
Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor,
Eszébe jut a siralmas hajdankor,
A siralmas hajdankor.


Sirathatjuk is a múltat, Mohácsot,
Kiket ott a török fegyver levágott;
Ha őket eltemették vón rendesen,
Húszezer sír állna ottan egy helyen,
Húszezer sír egy helyen!


És mikor már kibusúltuk magunkat,
Megfeszítjük lelkünket és karunkat,
És ha akkor ott volna az ellenség,
Ha még annyi volna is mind elesnék,
Mind egy szálig elesnék!


Akkor aztán bízni kezdünk magunkba',
Hogy telik még mitőlünk is nagy munka,
Hogy kivirít még a magyar nép fája,
S lombjait majd isten, ember csodálja,
Isten, ember csodálja! -


Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom,
Hadd busúljunk, lelkesedjünk, nótádon,
Olyan isten igazában tudtad te,
Hogy hol fekszik a magyarnak a szive,
A magyarnak a szive.


Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk,
Pedig veled ötven évet mulattunk,
Gyere vissza, áldom azt az istened,
Kezdd el újra, kezdd el azt az ötvenet!
Kezdd el azt az ötvenet! -


Addig híttam, hogy sírjából megjelent
Megjelent, de csak addig volt idefent,
Míg kezével hajlékára mutatott...
Mi van benne? hegedű és koldúsbot,
Hegedű és koldúsbot!