Dankó Pista
Nagyapám Az élő Gárdonyi című könyve több fejezetében is megemlékezik Dankó Pistáról.

Szeged Pilvaxa

A szegedi Hungária újságíróasztalán tiszteletre méltó márványlap díszlett. Az idő tájt feketekávés csészék sorakoztak rajta, s akik az öntöttvas lábak köré telepedtek, még csak álmukban se mertek arra gondolni, hogy nekik az élet egy-egy ilyen márványlapot – a falba is illeszt majd. Rajta felül aranytoll lesz, és aranykalamáris. Alatta név. Az ő szerény nevük. Külön-külön. És két évszám: az egyik az öröm évszáma, a másik a szomorúságé. És e két számot összeköti egy gondolatjelecske. Ez a kis jel az aranyhíd, az Örökkévalóságnak hídja. Dicsőséges életük e hídon át jut majd a nemzet emlékkönyvébe.

1889-ben a Hungária újságíróasztala Mikszáth-asztal, később Pósa-asztal, Dankó-asztal, Gárdonyi-asztal. Csodálatos asztal volt ez. Olyan igazi mesebeli asztaltábla, mely Szegedről elvándorolt, s megkereste a világ négy sarkát. Mikszáthé elvándorolt a szabadelvű pártba. Pósáé Pestre az Orientbe. Dankóé San Remóba. Gárdonyié meg Egerbe.

Mikszáth asztalánál politizálni lehetett.

Pósa asztalánál tréfát szerkeszteni, meg csingilingi-versecskézni.

Dankóénál zenélni meg köhécselni.

Gárdonyiénál meg csak komolykodni.

Szegeden a Hungária kávéház üvegfallal elválasztott rekeszében ültek össze délutánonkint cukros feketebab lére a szegedi írók és íróbarátok. Gárdonyi idejében Pósa Lajos töltötte ki az elnöki karossat. A kitöltés Mikszáth után kissé vékonyabbra sikerült, de nem sokkal.

A Hungária asztalánál avatták fel az újonnan érkező tollat szegedi íróvá. Addig csak „gyüttment” volt ott, még az országos hírű Jókai is, míg a vérszerződést a feketekávés csészéből ki nem hörpintette. S ha a felhörpintés megtörtént, a szegedi irodalom bizalommal kapaszkodhatott kétfelől a mester karjába, nem volt joga onnan a jövendő nagyságokat lerázni.

Gárdonyi is eljárt a Hungária vaslábú márványához. Kiitta mindennap a szokásos vérszerződést, és melengette a jó barátság hevét Pósa Lajossal meg Dankó Pistával, a fekete pemethajú muzsikuscigánnyal. Szeged fülemüléjével. A magyar zene Petőfijével.

Dankó Pista ott élt a Hungária kávéházban. Azért írom, élt, mert Dankó inkább otthon, a lakásán számított vendégnek. A magunkfajta földi halandó ott él, ahol az éjszakáit átálmodja. Dankó a Hungáriában éjszakázott. A Hungáriában álmodott lágyan dallamos magyar melódiákat. Dankó fülemüleségének a Hungária volt a virágos mezeje, orgonabokra, hol kibocsáthatta dalait éjjel, a csillagfény sugarai felé. Ilyenkor aztán a magyar földről felröppent angyalkák kikönyököltek a felhőszegélyre, s gyönyörködtek a fel-felszálló hazai akkordokban.

Dankó Pista dalait ott szerezte, a Hungáriában. Az írók asztala volt a kottafüzete. Megbecsülhetetlen jó papiros a fehér márvány. A ceruza, tinta egyformán fogja, és pincérszalvéta a törlőgumija. E fehér márványlapra pontozta át Dankó öt vonalra hegedűn négy húron pengetett, cincogtatott ötleteit.

Erre az asztalra írta s szedte-rakta rímekbe Pósa Lajos is sok-sok csilingelő szavú költeményét.

A Hungária márványán fonódott rímekbe ez a verse is:

„Nem jó mindig a fonóba eljárni.

Legényeknek szép lányokkal cicázni.”

Amikor Pósa ezt a versét megírta, még nem ismerte Dankót. Pósa akkor a szegedi színház tikársága tekintélyét viselte, és nem a Pósa bácsiét. Ez az oka, hogy amikor verse a Szegedi Naplóban megjelent, Dankó Pista csapzott hajával és cigánysága összes feketeségével tétovázás nélkül odamerészkedett Pósához, s büszkén bejelentette:

– Pósa úr kérem. Muzsikát írtam az ön versére.

– Muzsikááát?

– Muzsikát. Csak az a baj kérem, Pósa úr, de ne tessék érte haragudni, a muzsika jó, de a vers nem jó.

– Nem jó? Hát ha nem jó, írj különbet.

– Nem az a baj kérem, hogy egészen nem jó. Csak hiányzik, belőle egy taktus.

– Már hogy a pokolba hiányozna.

– Pedig hiányzik kérem. Nekem hiányzik.

– Neked. Nem neked írtam én azt a verset, te tücsök.

– Tudom én azt kérem. De ne tessék azért haragudni… Ha abban a versben még egy taktus vóna… Írjon a vershez még egy taktust, Pósa úr. Igen kérem, Pósa úr. Még egy taktust. Én érzem, hogy a hegedűmmel ez a vers dalszárnyra kapna. Csak egy taktuson múlik instálom.

– A nóta jó?

– Meghiszem azt! Eljátszom instálom. Eljátszom én rögvest.

Azzal hirtelen nyaka alá szorította a hegedűt, hunyorított egyet a bandának, s ott, az újságírók nagy álmélkodására, megbűvölésére, eljátszotta a „Nem jó mindig” vers dallamát. Pósa szíve megdobbant a zenére, s a márványasztalon odaköltötte hozzá Dankó kedvéért a hiányzó egy taktust:

„Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni.

Legényeknek szép lányokkal, menyecskékkel cicázni.”

Ezután Dankó újra hegedűre fogta a verset. Pósa könnyezett örömében. Magához ölelte Dankót, s így tartotta, szívéhez szorított barátsággal egy életen által.

forrás:http://www.gardonyigeza.hu/baratai/danko-pista/

Válasz